2020.VI.17. 23.10.
Valójában még ma sem tudom felfogni, hogy eltelt 1 év, hogy örökre elaludtál…a mai napig nem tanultam meg, hogyan kell élni Nélküled, még a mai napig nem sikerült véglegesen elengedni…mert ez így befejezetlen, embertelen…mert még mindig várlak, mert még mindig azt hiszem van folytatás…
Még a mai napig nem tudom, hogyan kellene beszélni rólad, hogy ne csukoljon el a hangom, hogy ne kerülgessen a sírás….még ma sem tudom, hogyan kellene élni azzal a fájdalommal amit itt hagytál…
Talán épp mindezek miatt érzem azt, hogy csak egy szempillantásnyi idő telt el azóta mióta elmentél, mert minden pillanatban itt voltál velem…és ne hidd, hogy nem próbálkoztam mindenféle trükkökkel, hogy feledjelek -amelyek kisebb-nagyobb sikerekkel is jártak- hogy elhitessem magammal hogy minden jól van már így… aztán mégis kivert kutyaként nyűszítek, hogy már nem vagy itt…
Tudod Babyke mindig is féltem a haláltól, mert elmém sosem volt képes feldolgozni azt a tudatot, hogy az énünk megszűnik, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnünk létezni…a mai napig ez a tudat leledzik tovább bennem….csak már nem érdekel, már leszarom…
Most mégis azt kérem miattad, hogy legyen valami, földi pályánkon is túl…hogy értelmet nyerjen elvesztésed, hogy fentről láthasd… mennyire hiányzol, mennyire szeretlek!!!!!!!!!!!!!
Egy szempillantásnyi idő…
2021 június 17. | Szerző: Koralp
2020.VI.17. 23.10.
Valójában még ma sem tudom felfogni, hogy eltelt 1 év, hogy örökre elaludtál…a mai napig nem tanultam meg, hogyan kell élni Nélküled, még a mai napig nem sikerült véglegesen elengedni…mert ez így befejezetlen, embertelen…mert még mindig várlak, mert még mindig azt hiszem van folytatás…
Még a mai napig nem tudom, hogyan kellene beszélni rólad, hogy ne csukoljon el a hangom, hogy ne kerülgessen a sírás….még ma sem tudom, hogyan kellene élni azzal a fájdalommal amit itt hagytál…
Talán épp mindezek miatt érzem azt, hogy csak egy szempillantásnyi idő telt el azóta mióta elmentél, mert minden pillanatban itt voltál velem…és ne hidd, hogy nem próbálkoztam mindenféle trükkökkel, hogy feledjelek -amelyek kisebb-nagyobb sikerekkel is jártak- hogy elhitessem magammal hogy minden jól van már így… aztán mégis kivert kutyaként nyűszítek, hogy már nem vagy itt…
Tudod Babyke mindig is féltem a haláltól, mert elmém sosem volt képes feldolgozni azt a tudatot, hogy az énünk megszűnik, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnünk létezni…a mai napig ez a tudat leledzik tovább bennem….csak már nem érdekel, már leszarom…
Most mégis azt kérem miattad, hogy legyen valami, földi pályánkon is túl…hogy értelmet nyerjen elvesztésed, hogy fentről láthasd… mennyire hiányzol, mennyire szeretlek!!!!!!!!!!!!!
Oldal ajánlása emailben
X