Készülődés…Befejező rész

Babyke elvesztésével egy új időszámítás kezdődött az életemben, egy még nehezebb mint az azt megelőző közel másfél év, amikor már gyakorlatilag csak az éteren keresztül érintkeztünk… Augusztus végén volt a legnagyobb mélypontja, melyről így írtam: “Azt hiszem életem során először megtörtem, feladtam a küzdelmet…hetek óta lélektelenül sodródom az árral, lézengek egyik napról a másikra…soha nem éreztem még ekkora ürességet…csendes megfigyelőként nézem a világot… Vettem egy üveg Ouzo-t, máskor mindig ünnepként, egy pici jutifalatként tekintettem az ilyen ivászatra…és most semmit nem jelent, nem vált ki semmilyen hatást belőlem…az egészben a legfélelmetesebb, hogy tudom, hogy már soha nem fog megváltozni ez az állapot”…

Ez egy olyan nihil állapot volt, hogy azt éreztem,képtelen vagyok többé szeretni, és bennem sincs már mit szeretni…ijesztő volt és félelmetes…

Ez a totális nihil október 20.-ig tartott, amikor egy zenei oldalon kiposztoltam a 8 éves évfordulónkat, és özönlöttek a hozzászólások, az együttérző kommentek…és…és jött egy embertől is, egy totálisan vadidegentől, akiről semmit nem tudtam, csak azt, hogy hosszú idő után melegséget éreztem soraitól….aztán eltelt 10 nap úgy, hogy valójában el is felejtettem…amikor meg Ő posztolt ki az elvesztett férjéről egy megemlékezést…először csak egy szívecske smileval jeleztem felé az együttérzésemet, és kiléptem…ösztönös menekülés volt…de aztán vissza beléptem, hogy írjak neki…és így jelölt be ismerősének, és így kezdtünk el beszélgetni…

Az első pillanatokban azt hittem, sorsszerűség van abban, hogy mi megismerkedtünk, de aztán nagyon gyorsan ráébredtem arra, hogy a sorsnak egészen más célja volt attól, hogy mi valamilyen formában is párt alkothassunk…utamba sodort egy végtelenül önző, egy zavaros énképpel rendelkező embert, aki nincs tisztában a kimondott szó súlyával…és ahogy jött a lebegés, varázs, ugyanolyan hirtelenjében is szűnt meg…valami olyasmit éreztem, mintha nagyon sokáig egy sivatagban kóboroltam volna, és egy le nem tisztult vízből ittam volna, mert már szomjaztam az éltető nedűt…

Még sem bántam meg, egy percét sem, mert jó volt ismét embernek érezni magam, jó volt hosszú-hosszú idő után, közeli, majd ebből fakadóan távoli terveket álmodni… és jó volt szeretni…

Ami mégis a legfontosabb volt, hogy még képes voltam arra, hogy egy embert beengedjek a világomba, hogy elmondhassam, a mi életünk csak egy kereszteződés, ami után ismét minden kibaszott szó, fájdalom itt marad nálam, de akkor is csak hálát rebeghetek azért, hogy tudom, abba a nihil állapotba már soha többé nem süllyedhetek vissza amiben voltam augusztusban, mert hitet, életerőt kaptam…és főleg, hogy bebizonyosodott számomra, hogy még tudok szeretni (és még van mit szeretni bennem), még mindig tudok varázsolni, és még mindig olyan szenvedély, életvitalitás van bennem, hogy sok fiatal csak jelenthetne nekem…hogy még mindig egy őrült átokfajzat vagyoooooooooooooooook!!!!!!!!!!!!!

Végül, de nem utolsósorban egy ébredés volt számomra ez a rövid utazás, hogy nem lehet önmagunkat megtagadni, túlságosan magas már a léc, fel kell készülni, ezt már mindenki le fogja verni…