Készülődés III. rész…Babyke, a távasszonyom…

2020 december 11. | Szerző: Koralp |

Lassan két hete, hogy egy betűt is képtelen vagyok leírni, közben pánikként tör rám az az érzés, hogy még 20 nap, és nem tudom méltón lezárni a blogom, befejezetlenül marad minden…Fecó elvesztése már túl sok-k volt erre az évre a fájdalomból, azoknak az embereknek az elvesztéséből akik így, vagy úgy, de fontos szerepet töltöttek be az életemben…és lehet, hogy már eltávolodtunk az utóbbi években, de több mint 40 évet nem lehet kitörölni az életünkből…

A  másik ok, hogy nem tudok írni, hogy életem legnehezebb posztjára készülődöm már egy jó ideje, Babykémmel való kapcsolatomról kellene írni, de a mai napig nem tudtam megfejteni a kapcsolatunkat…örök rejtély marad, hogy mi volt az ami minket összekötött egy életre…röhejes, de a Készülődés befejező része már lassan egy hónapja elkészült…

Nem is tudom hol kezdjem, vagy mit írjak, annyira szétszórtak a gondolataim, érzéseim…olyan érzésem van mint amikor Hirosimában az atombomba ledobása után beleégett a halottak árnyéka, ugyanúgy minden emléked belém perzselődött…az a nyári reggeli nap, amikor megláttam a telefonom kijelzőjén a nagyobbik “fiunk” nevét, már tudtam, hogy “baj” van…aztán a face-n visszagörgettem az utolsó fél évünket, ami már tényleg egy békés, mindent megbocsátó időszakunk volt…ma voltam képes beleolvasni az utolsó levelezéseinkbe, döbbenetes, hogy még tavaly szeptemberben is hadakoztunk…

Milliószor átrágtam már magam azon a kérdésen, miért ragadtunk le egymás mellett…mi volt az, ami minket összekötött egy életre…miért nem tudtál elengedni, és én miért nem tudtam véglegesen kiszállni…lehet egy szóban rejlik a megoldás??? Szeretet? Mely megölte és egyben tartotta a kapcsolatunkat? Nem tudom…Csak azt, hogy Te voltál az egyetlen akivel el tudtam képzelni azt, hogy együtt öregszünk meg, jóban, rosszban, egymást ápolva, és néha még öregesen bujálkodva…Azt hiszem, valamit nagyon jól éreztem…együtt fogunk megöregedni… a többi meg nem számít…

Egyetlen hiányérzetem maradt, hogy vagy rosszul adtam át, hogy mennyire szeretlek, mennyire ragaszkodom hozzád, vagy túlságosan szkeptikus, és könnyen felejtővé váltál velem szemben…egyszer egy MR vizsgálatod apropójából az egész napunk ment el, és Te szabadkozva köszönted meg, hogy türelmesen ott voltam Veled…én meg próbáltam fekete humorommal elterelni a lényeget: -Mindig azzal basztattalak, hogy nem megyünk sehová…hát most egy szavam sem lehet, végre kimozdultunk…nos ekkor éreztem egy pici időre, fáradt barna szemeidből, hogy megértettél…

Elvesztésed egészen átalakította a halálhoz való viszonyulásomat…egyrészről megnyugodtam, hogy ha vége a dalnak, és van odaát valami akkor vársz rám…másrészt még sokszor harcolok a démonjaimmal, mert az elmúlt fél év is önigazolás volt számomra, hogy az élet annyi, hogy a végén a villanyt lekapcsolják, és ennyi volt…

Pedig olyan jó lenne ha odafentről éreznéd, hogy mennyire szerettelek, és szeretlek….