Remélem most boldog vagy…

2020 november 4. | Szerző: Koralp |

Mióta megtudtam, hogy januártól lezárul az írási lehetőség, furcsa érzések kavarognak bennem, és e pár sor: “Annyi mindent kéne még elmondanom, S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom”…

Tegnap egész nap azon gondolkoztam, hogy legalább egy dal erejéig meg kellene emlékezni Rólad, és más szeretteimről akik már nem lehetnek velünk…de még mindig annyira ambivalens érzések járnak át Veled kapcsolatosan, hogy képtelen voltam rá…hiába gyújtok meg esténként mécsest, hiába mentem el a sírodhoz, látogattam meg “fiainkat”, édesanyádat…nekem még mindig élsz…hisz beszélgetek Veled, szeretlek, és hiányzol…fájdalmam irántad ellentétes utat jár be, mert olyan vagy mint aki elutazott messzire, és ahogy telnek a külön eltöltött napok annál erőteljesebbé válik a vágy, hogy ölelhesselek, és pofán csap a valóság, hogy ezen a bolygón mi már soha nem fogunk találkozni…

Volt még egy különös pikantériája is a tegnapi napomnak…Te már tavaly kora tavasszal elengedted a kezem…akkor még nem mondtad ki, de ahogy már nem hívtál, rá kellett ébrednem, azok voltak az utolsó szerelmeskedéseink, utolsó, belemnek tetsző kajáid…tudod…szarul kéne főzni, és akkor nem lennék potrohos kinézetű 😉 Aztán most májusban már ki is mondtad, hogy nyitni kellene, elengedni téged, “oly sok nőt kellene még kényeztetned”…és júniusban itt hagytál örökre…

Nos, hát hol is kezdjem a vallomást…”összejöttem” egy özvegy asszonnyal…nem ringatom magam hiú ábrándokba, már rég nem kergetek gyerekes álmokat, túlságosan is realistává tett az élet, de azért mégis hosszú idő után ragyogott fel a szemem, miután valaki velem képzeli el a Szilveszterét, hogy közösen hagyjuk hátunk mögött ezt az átkozott esztendőt, és közösen lépjünk be egy új esztendőbe, egy valami újnak a kapujába…

Millió magányosan eltöltött idő után először engedtem be valakit az életembe, most először voltam képes arra, hogy valakinek tudjak beszélni a gyászomról, a fájdalmamról, az elengedésed folyamatáról, az elvesztésed okán felvett hülye szokásaimról, és arról, hogy félelmetesen sokat alkoholizálok…Tisztában vagyok vele, hogy mindezeket csakis egyedül nekem kell feldolgoznom, megoldanom, ostoba lennék ha nem tudnám, hogy a gyászomat nem cipelheti senki velem közösen, a pálinkás poharat is csak én tudom lerakni…de mégis annyi erőt kapok azáltal, hogy ismét van aki megkérdezi, hogy vagyok, hogy a kérdéseimre jön válasz, hogy van kinek jó éjszakát köszönni…na és persze az sem elhanyagolható tény, hogy ismét férfiként is funkcionálhatok, kenguru életmódom már másfél éve tart…

Remélem most odafentről mosolyogsz rám, és most boldog vagy, mert “utolsó kívánságod” is csak elérted, hogy teljesült…ugyanis mindkettőnknek ahhoz hogy mi egyáltalán tudomást szerezzünk egymás létezéséről, az kellett, hogy elveszítsük a szerettünket…Én tégedet, Ő pedig a férjét…