Úgy mint régen…

2020 július 17. | Szerző: Koralp |

Bizonyára sokan megtapasztaltuk már azt, hogy a baj nem jár egyedül…régebben minden szakítás, elhagyás után hót ziher hogy a számítógépem döglött be, vagy épp a telefonom…amit önmagában nem tragédiaként élnénk meg, de amikor a lelki gyötrelmeink miatt a mocsárban fetrengünk, akkor pont elég, hogy káromkodva szidjuk a nyomorult sorsunkat…

Emlékeimben már szerencsére egyre halványabban él, de azért még most is beugrott a “Bestia” utáni időszakom…az együttélésünk maradványa volt egy több mint fél millkás adósság, az összetört autóm, és az egyéb sallang…azt hittem soha nem állok talpra, szinte meg sem kaptam a havi egyszeri bevételem, máris vonták le a telefont, internetet, autó törlesztést, na és persze az A hitelemet…eltelt már egy jó fél év, amikor épp az aktuális barátnőm nyögte be az unalmast, és jött a szokásos szopjunk mint a torkos borz…egy 30 ezer forintos büntetés mert anno még a Bestia tilosban parkolt az autómmal…no az ilyen pillanatok amikor már csak röhögni tud az ember a kínjában…

Számomra viszont ezek a hatványozott tökön rúgások kellenek ahhoz, hogy elkezdjen dolgozni bennem a dac…az a daffke, ami egész életemet vezérelte, ami nélkül ma nem lennék az aki, és a szobám ablak üvegén keresztül nézném, hogy odakint melegen süt a nap….Felvállalva azt is, hogy a szakítást, az elmúlást, a fájdalmat igenis meg kell gyászolni, ha kell atomrészegre leinni magunkat nap mint nap, ha kell úgy bőgni, hogy taknyunk-nyálunk egybe folyjon!!!! Ezért is vallom, hogy mindannyian a magunk siker vagy épp sikertelenségünk kovácsai is vagyunk, azt kapjuk amit megérdemlünk…persze ettől függetlenül mérhetetlenül sok fájdalmat kell cipelnünk, melynek a súlyától sokszor térdre rogyunk….mert mindannyian elesünk…a kérdés az, van-e erőnk talpra állni? Talán ez miatt gyűlölöm az önsajnálatot, azt ha valaki a mártír szerepét akarja eljátszani, mert minden tettünk mögött ok, és okozat rejlik…amit vagy átlátunk egyből, vagy már elfedi a homály leple, amikor kérdésünkre választ kapunk…

Ma egy hónapja, hogy örökre elaludtál…fogalmam sincs hogy múlt el akár csak 1 napom is…a héten már a piát felváltotta a munkaterápia…most ez segít, hogy ájulásig dolgozom…de az esték továbbra is legkegyetlenebbek…

Bevackolom ide a sarokba magam, mécsest gyújtok, és emlékezem…amikor már nem bírom elviselni a csendet, azt, hogy már soha többé nem hallhatom a hangod, akkor megpróbálok írni…csak hát még mindig több a delete mint az enter…

Holnap meglátogatlak…viszek egy szál rózsát, meg egy Balaton szeletet…úgy mint régen…