Agapé…
2019 április 14. | Szerző: Koralp |
Tudom…ma már tudom, hogy soha nem léteztél, és soha nem is fogsz megszületni…de azért annyiszor elképzeltelek, és néha de csak is egy pillanatra valósággá váltál a képzeletemben…és olyan jó volt megélni, hogy amíg én lábaid eléd terítettem álmaimat, addig nem két lábbal tapostad szét, csak mint egy tündér elrepültél…
Tudom…tudom, hogy ha nem is létezel, akkor hogyan is repülhetnél hozzám, de mégis ha ez a csoda megtörténne velem, akkor ismét agapét rendezne a lelkem…kimondhatatlanul vártalak ezer éve, és ráadásként még ezer is talán…hogy egyszer eljössz, vagy talán ismét itt leszel…itt fájóan gyönyörűen, és felemelően…lábaim elé, nekem háttal kucorogva, hogy ne lássam gyilkos szemeidet, hogy fejedet nekem támasztva, örökre beszippantva illatodat, hajad omlását…hogy egy pillanatra legyél a végtelen, legyél a belém remegés, szavam ki nem mondott folytatása, a zenék értelme, megnyugtató fájdalma..
Hogy ha egyszer itt lennél, mennyi mindent elmondanék, és mennyit lennék csendben, mert tudom szavak nélkül is értenél…
De, tudom soha nem is léteztél…pedig olyan jó lenne egyszer elmondani milyen átkozottul egyedül maradtam, de akár csak egy átlagos napomat is…
– Délután az villant be, hogy pár óra múlva a 20 km-re lévő szomszéd városban fog fellépni kapafogú (valamikori) fél Istenem, mire régebben még képes lettem volna akár gyalog is átmenni, most meg inkább kiültem a tópartra horgászni. (Már a zenék sem azok amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak) Mostanában nagyon sok posztom szól arról, hogy mekkorát zuhantam, hogy valamikor milyen magasan szárnyaltam, és mára mennyire sivárrá vált életem. Minden téren, aminek egyenes következménye az, hogy az ember elszigetelődik, és mint az öreg elefánt elvonul meghalni.
Már rég óta nem emelek szót a barátokért, némán engedem el őket, kedves szóval ma már egyetlen nőt sem akarok magamhoz láncolni…
Ezekben az írásokban is az a jó, hogy senki, de senki nem ért meg ugyanúgy mint az életben, de legalább itt nem akarnak ledegradálni baszógépnek…
Soha nem voltam skalpvadász, mindig az embert kerestem a másikban, örökké arra vágytam, hogy a nyughatatlan lelkem találhasson egyszer végre otthonra, menedékre…egy emberi ölelést, ölelést, öleléééééést!!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: