Tudom…tudom, hogy ha nem is létezel, akkor hogyan is repülhetnél hozzám, de mégis ha ez a csoda megtörténne velem, akkor ismét agapét rendezne a lelkem…kimondhatatlanul vártalak ezer éve, és ráadásként még ezer is talán…hogy egyszer eljössz, vagy talán ismét itt leszel…itt fájóan gyönyörűen, és felemelően…lábaim elé, nekem háttal kucorogva, hogy ne lássam gyilkos szemeidet, hogy fejedet nekem támasztva, örökre beszippantva illatodat, hajad omlását…hogy egy pillanatra legyél a végtelen, legyél a belém remegés, szavam ki nem mondott folytatása, a zenék értelme, megnyugtató fájdalma..

Hogy ha egyszer itt lennél, mennyi mindent elmondanék, és mennyit lennék csendben, mert tudom szavak nélkül is értenél…

De, tudom soha nem is léteztél…pedig olyan jó lenne egyszer elmondani milyen átkozottul egyedül maradtam, de akár csak egy átlagos napomat is…

– Délután az villant be, hogy pár óra múlva a 20 km-re lévő szomszéd városban fog fellépni kapafogú (valamikori) fél Istenem, mire régebben még képes lettem volna akár gyalog is átmenni, most meg inkább kiültem a tópartra horgászni. (Már a zenék sem azok amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak)  Mostanában nagyon sok posztom szól arról, hogy mekkorát zuhantam, hogy valamikor milyen magasan szárnyaltam, és mára mennyire sivárrá vált életem. Minden téren, aminek egyenes következménye az, hogy az ember elszigetelődik, és mint az öreg elefánt elvonul meghalni.

Vajon mi magyarok miért nem tudjuk kellő mértékben megbecsülni az értékeinket, a művészeinket? Vajon nekünk mikor adatik meg egy Obama kaliberű elnök? (Jó-jó, tudom nekünk meg volt egy Göncz papánk.) Mert addig már mi is eljutottunk, hogy nekünk is lett egy színes bőrű államfőnek csúfolt küszöb majmunk…de bassza meg amíg az egyik a szotyit köpködi egy stadionban, addig Amerika (akkori) elnöke, és főleg first ladyje egy kulturális eseményen, egy ceremóniai ünnepélyes  lovaggá avatásán úgy gerjed a rock and roll-ra, hogy az ember szerelmes lesz első pillantásba egy idegen nőbe…

És végül magáról a zenekarról, a gyerekkori bálványaimról, a LedZep tagjairól…Annyira emberi, hogy arra tényleg nincsenek szavak…Hogy a francba van, hogy ezeket a művészeket nem vitte el egy percre sem az UFO, hogy politikai széljárástól függetlenül nem bólogattak semmilyen nemzeti konzultációra?

Itt nem lehetett eldönteni, hogy ki kit ünnepelt, a díszpáholyban ülő a színpadon lévőt, vagy azt a  díszszalaggal ellátott pár embert? Jimmy Page kisfiús szemcsillogása, valamint kontrasztnak Robert Plant könnybe lábadó szeme mindent elárult….hogy megmaradtak EMBERNEK…