Az Y közepén…

A másik ilyen párkapcsolatom közel 9 évig tartott, amelyben fogant két kisleányom…emlékszem a legnagyobb válságunk idején azt tudta legnagyobb hibámként ellenem felhozni, hogy reggelente nem viszem le a szemetet miközben egyik kezemben ételhordóval, másikban gyermekem, és rohantam az oviba, munkahelyre…hogy mennyire gyűlöltem magamat, a gyávaságomért, hogy már amikor a “Bestia” bekúszott az életembe, még akkor se voltam képes váltani, kiszállni…hanem egy igazi tetűvé alacsonyodni saját szememben aki kettős életet játszik… és az élet tényleg egy csodálatos rendező, a lebukásomat követően a legjobb dolgot tette velem párom azzal, hogy egy takarodjjal  életem legszebb éveibe adjon zöld utat!!!!

“Bestia” mellett tapasztalhattam meg azt, hogy milyen az, hogy szeretik az embert igazán, hogy milyen az amikor felnéznek rá azért amilyen, hogy képes volt 4-4 órát zötykölődni a vonaton csak azért, hogy pár órát együtt lehessünk a munkahelyemen, hogy milyen az amikor az ember a munkahelyéről holt fáradtan haza esik és vacsorával, kedves szóval várják…Majd jött utána “Majmóca”, aki 40 valahány évesen tett férfivá, aki a béka segge alá süllyedt önbecsülésemet adta vissza a maga szelídségével, szerelmével…aki hihetetlenül ismert, és hihetetlenül tudott is bánni velem, akinek tényleg csak egy nagy köszönömmel tartozom azért, hogy “megtanított” arra, hogy szeressem önmagam, hogy azzá válhassak aki most vagyok…Aztán még ott volt az akit Hétfői holdnak neveztem (Korál: Hétfői hold), aki a maga fiatalságával félelmetesen tudta habzsolni az életet, és mindenre, de tényleg mindenre befogadó volt….Jó érzés volt, hogy részese lehettem annak, hogy most már a maga útját járja valahol…

Legvégül pedig jött ami majdnem 6 évig tartott…Természetszerűleg még itt a legfrissebbek az emlékek, amiről lehet még nem is szabadna írni…de ezek a gondolatok, érzések nem tegnap alakultak ki, hanem a hosszú évek során…azt hinné az ember önmagáról, hogy ugyanazt a hibát nem tudja  elkövetni amit már egyszer, de rá kellett jönnöm, ahogy öregszek, annál jobban félek a magánytól, a társtalanságtól…pedig nem szabad, mert mindig eljön az a pillanat amikor azt mondjuk, eléééééég!!!!!!!!!!! Csak lehet már túl későn és ezért túlságosan nagy árat fizetünk…a mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy egy emberbe hogy szorulhatott ennyi tömény rossz indulat, és én ezt egy kis alamizsnáért, amiről úgy gondoltam szeretet, ezt hogyan voltam képes ilyen hosszú időn keresztül elviselni…kereshetnék különböző kifogásokat, de nem tudom felmenteni magam az alól, hogy egy gyáva szar alak voltam…persze hazudhatnám azt, hogy nem voltak olyan időszakok amikor úgy éreztem, hogy jó, hogy maradtam, mert szükség volt rám, hogy a ragaszkodásomat egyszer megérti a másik is, de aztán mindig és mindig odalukadtam ki, hogy nem tudok úgy szeretni, hogy a másiknak is jó legyen, megfeleljen…és az is igaz, hogy ha visszakeresném a levelezéseinket számtalan olyan levél lenne amiben azt kérem, hogy emberi módon fejezzük be azt ami számunkra nem megy…az élet rengetegszer adott új lehetőséget, neki konkrétan szerencsére háromszor, hogy végre élhessen, és minden alkalommal azt kellett megállapítanom, hogy nem tanult, hogy belebukott, hogy nem élt a lehetőséggel…nem felém, vagy velem, hanem önmaga számára…a közel 6 év alatt mindig úgy éreztem mint aki a vádlottak padján ül, hihetetlen, hogy mi mindennel meg lettem gyanúsítgatva, már maga a feltételezés is abszurd volt számomra…és a legvégén már ezt “duálban” kaptam, még ha nem is a szó szoros értelmében, de épp elég az amikor az egyik a másikat lovalja…na így érett meg bennem az a szó, elhatározás, hogy elég!