Abban az időben egy alföldi városba jártam melózni két műszakba, mellette pedig az 50 km-re lévő megyeszékhelyre jártam szerdánként és péntekenként levelezőként egy közgazdasági szakközépiskolába, hogy leérettségizzem…( Érdekes, hogy mennyire két eltérő “szakmám” lett, könyvelő és könyvtáros…valahogy mindig érdekelt a számok világa, a statisztika, mert ott a végén mindig volt eredmény, és annak bizony hajszálpontosan egyeznie kellett, míg a könyvek, az irodalom szeretetéről azt hiszem nem kell külön írnom) Csak hát soha semmit nem vettem komolyan, inkább a hangsúly azon volt, hogy amíg a suliban (nem) voltam, addig sem kellett melózni!

Így jött képbe az első sitkei fesztivál, hogy naná, hogy ott a helyünk, igaz, hogy több mint 200 km, de csak járnak arra emberek akik elvisznek…péntek reggel 6-kor munkakezdésre már hálózsákommal érkeztem…11-kor pedig felállva a szalag mellől, vár az iskola felkiáltással jelenléti ívet aláírva az ajtóból még azért visszaszólva: – Azt hiszem ha nekem pénteken dolgoznom kellene valószínű a tökömbe vágnám a kést…(kedves fiú voltam én mindig a magam módján)

ÚTON VOLTAM megint…ezt a felszabadító érzést még soha senki nem tudta leírni, megfogalmazni,  így hát én sem próbálkozom vele, ezt csak érezni lehet, hogy szabad voltam, hogy sütött a nap, hogy az élet egy nagy kaland, és én teljes pofával habzsoltam…

Vonatindulásig a sarki Restiben egy kis gyorsító, persze csakis szilvapálinka…és még vidámabban telt el az az 1 órácska út amíg a többiekkel találkozhattam…

A vasútállomáson már várt rám barátom, és annak barátnője, gyors anyagi helyzet egyeztetés után ismét megállapítottuk, hogy lószarra sem elég… így maradt a lejmolás, osztódás, hárman hárman felé…

Mindig nőkhöz mentem tarhálni, mert azokat bármilyen bugyuta szöveggel le lehetett venni pár forinttal… Most is egy 4 tagú női csapatot céloztam meg elsőre:

-Sziasztok! Nem tudnátok pár forinttal elsejéig kisegíteni, becsszóra megadnám! (Amikor el kezdtek vitatkozni, hogy adjanak, ne adjanak, már tudtam nyert ügyem van)

Soha nem tudtam leplezni azt ha valaki megtetszett, és soha nem kellett a szomszédba mennem ha egy kis pimaszságra, vagányságra volt szükségem…és az egyik nő nagyon bejött a 4 közül…

– Ha már voltatok ilyen kedvesek és kisegítettek, és nagyon bejössz, nem volna kedved meginni velem egy italt? -fordultam és néztem a gyönyörű kék szemébe.

– Te most volnál annyira pofátlan, hogy abból a pénzből amit tőlünk kunyeráltál az imént, abból akarnál meghívni? -és hallottam a hangján, hogy teljesen ki volt akadva, a szeme pedig szikrákat szórt…

– Ha ez annyira zavar, akkor meghívhatsz Te is! -Vigyorogtam tele fogsorral, és lecsaptam a magas labdát.

– Hűű de pofátlan vagy, na most már tűnj el, ne is találkozzunk soha többé!

A történet teljességéhez tartozik, hogy a fesztivál minden szeptember első hétvégéjén volt, a szeptember elejei péntek nekem meg az első iskolai napot jelentette, ahol ekkor volt a könyvosztás, úgyhogy erősen szidva voltam padtársnőm révén, aki mindig cipelhette haza az én könyveimet is…

Nos ekkor hangzott el a következő évnyitó beszéd a tagozatvezetőnktől: – Ismét szeretettel köszöntelek Benneteket! Érkezett hozzánk 4 új tanuló is, akik egy másik városból érkeztek hozzánk, mert ott nem folytatódott a képzés tovább, szeretném Nektek bemutatni őket! Nektek pedig az új osztályotokat, aminek van egy fiú tagja is, egy mozgássérült srác aki szokásához hűen most is hiányzik!

“Édes imádott nőm” csak ennyit súgott padtársához: – Baszd meg, tuti vele találkoztunk!

Hogy honnan tudom ezt ilyen részletesen? Hát ő magától személyesen, mikor az évzáró banketten egy estés szeretőjévé válhattam…aki még elmesélte, hogy mennyire “gyűlölt” azért amilyen pimasz voltam, de leges legjobban saját magát, hogy egyre jobban kezdett vonzódni hozzám, és megcsalta a férjét miattam!

De vissza az alaptörténetemhez, időközben egy barátunk is csatlakozott hozzánk, aki épp katonai szolgálatát töltötte, és vigyorogva mesélte, hogy az eltáv úticéljának Sitkét adta meg, és hogy kilopta a katonai ruháját is, így ha nagyon szopunk autóstoppolásnál átöltözik…Budapestig így nyerők voltunk, igaz csapatunk kétfelé vált, és mikorra a megbeszélt kocsmában ismét összefutottunk ránk sötétedett…Aztán kibumliztunk a fővárosunk széléhez, az autópálya kivezető szakaszához, és útközben kidolgoztuk a nagy haditervet, hogy kiállítjuk az egy szem nőnket, majd pár méterre katonánkat, mert hogy egyedülálló nőnek és katonának mindig megállnak, mi meg civil barátunkkal a gát másik oldalán elbújunk…és rohadt gyorsan meg is állt egy mit sem sejtő alany…ja és nem a nőnek, hanem a katonának 😉

Szegénykém baromi gyorsan besétált a kelepcébe, amikor mondta, hogy Ő Székesfehérvár felé megy, és katona barátunk félig beszállva a kocsiba átkiabált a gát túloldalára, hogy jó-e nekünk Fehérvár felé? Mi meg diadalittasan meg sima ittasan ültünk be, hogy jó hát!!!!! Amúgy annak ellenére, hogy egy kicsit szemetek voltunk, soha nem voltunk bunkók, igyekeztünk illedelmesen viselkedni, jó tett helyébe jót adni!

Székesfehérvár előtt a határban aztán elváltak útjaink, és a korom sötétben próbáltuk magunkat elvackolni hálózsákjainkban. Reggel aztán ébredéskor volt is nagy ébredés, hogy hol vagyunk…meg röhögés, hogy az éj leple alatt szerte szétdobáltunk mindent, kivéve katona barátunkat, aki tényleg katonásan összehajtogatta a ruháját, cipője egymás mellett, párhuzamosan, mondhatni katonás rendben…Milos Forman Hair című musical magyar hippijei voltunk…

És folytattuk a kilométerek rovását…Jött Sz.fehérvár, ahol a piacon egy gyors reggeli, és már irány Veszprém, az elátkozott hely, az ország talán legelső elkerülő körgyűrűje…tudom, hogy már valamelyik posztomban írtam róla, de itt történt az, hogy a szembe jövő autósokat megfogó piros lámpánál szórakoztattam vagy épp megbotránkoztattam amikor énekelni kezdtem nekik a Temetném a munkát című dalt, és egy kis dzsiggelést is belevettem a figurába…A barátaim szétszakadtak a röhögéstől, némelyik autós is vette a poént, de aztán volt akitől megkaptuk a szokásost: – Tetves naplopók mennétek el dolgozni!!!! Ettől aztán még jobban röhögtünk, hisz mindannyian dolgoztunk.

Következő nagyobb állomás volt Pápa, ahonnan már saját autóval is (ha lett volna) csak 1 óra lett volna az út Sitkéig…Csak hogy olyan útszakaszra értünk ahol alig volt forgalom, alig tudtunk eljutni a következő településig, a faluban ahol egy kis vegyes bolt volt, előre engedtek, mint messziről jött vándort…Annyira csodálatos volt, olyan volt mint ha megállt volna az élet egy húsz évvel előbb, egyszerűen szenzációsak voltak az emberek a maguk egyszerűségével és egyben nagyszerűségével…Egész életemben a kedvességgel tudtak levenni a lábamról (na azt ám nem visszaélni ezzel az infóval) de lenyűgözött a segítőkészségük, a szeretetük, kedvességüket…A boltos néni ideadta a saját magának elrakott zsemléket, felvagdosta őket…aztán várt a baráti kedveskedés: -kispista hogy lehetsz annyira hülye, hogy beküldünk azzal, hogy vegyél kaját mert éhesek vagyunk, és megjelensz pár zsemlével meg veszel három fél literes kevertet?! – Tudtam, hogy kevesleni fogjátok a piát! -vigyorogtam.

Időben voltunk, és vagy 3 átszállással de eljutottunk célállomásunkhoz, Sitkére! Durván 20-22 óra alatt! De ahogy a kis falu kanyargó útján egyszer csak szemünk elé tárult a romos kápolna látványa, az maga volt a csoda, gyönyörű szép volt…sőt mese szép!

A fesztiválra meg szépen összegyűltünk, a Dunántúlon dolgozó barátaim csatlakoztak hozzánk, soproni barátosném hozta barátnőjét, hogy személyesen kezével és szájával állapítsa meg reggeli, sőt éjszakai egészségemet, “Vazs-megyei” fiatalok osztották meg lelkesen Nova borukat, melytől sorba feküdtünk ki (később tudtuk meg, hogy bizony az egy hangyafasznyit mérgező hatású), és közben “szólt a mi zenénk”, és őrület volt, és tobzódás…

És tudod mi a legszörnyűbb ebben az egészben? Ma már nem vágyom hálózsákban ébredni, és ma már én állok meg autómmal ha utamba kerül 1-1 stopos, a szilikon szerű kemény ciciket maximum emlékeim időutazásai tudják feleleveníteni, de soha nem tudnám azt mondani, hogy az idő szépít meg mindent, mert nem így van…még ma is csodálkozom, hogy aki, mint én is annyira a két végén égette a gyertyát, hogy maradhatott életben? Azt hiszem most értettem meg a választ: mi útközben valahol már rég meghaltunk….