Születésre, halálra -Ha majd értem is eljön Joe Black
2016 december 1. | Szerző: Koralp |
Azt mondják, hogy aki a halál közeli állapotot megélte az egészen másképp éli (meg) az életét…nos hát valójában nekem jócskán jött ebből a fealingből, rögtön a születésemkor a jó kis oxigénhiányos állapotban, amikor lebegtem élet és halál mesgyéjén…meg hát ne feledkezzünk el a mamáról sem, hisz simán meghalhatott volna Ő is, mikor a “babát vagy a kismamát mentsük meg” volt az eldöntendő kérdés…nem mondom, a mamára legalább ragadt valami ebből a paranemnormális dologból, ha más nem is de legalább a vasaló…sosem felejtem el, a szokásához hűen ahogy szokott, kopogtatás nélkül, sarkig kivágva az ajtót (abban az időben a szexet is nagyon meg kellett komponálni, nehogy a kutyapózban kutyapózban maradjunk) felnyomta rám a villanyt a besötétített szobámban, és diadalittasan felkiabált egy tivornyás éjszakám másnap reggelén: Ez nézd meg!!!!!! Én meg félkómásan, csipásan, a villanytól elvakulva nem láttam semmit…aztán jött az eszmélés, mikor észre vettem a rajta lógó bazi nagy vasalókat…háát a mama az előző esti Nulladik tipusú találkozások című műsor megnézése után eszmélt rá, hogy bizony Ő is rendelkezik ilyen képességekkel…sőt még más misztikus dolgokkal is…
Mondjuk az anyai nagyanyám is már elég furcsán állt illetve ugrott a halál-élet nagy kérdéséhez, amikor 70 évesen beleugrott a gémeskútba öngyilkossági szándékkal…és ha nem elég éber a nagyapám, aki utána elég sokszor mondogatta, miért nem szívtam el előtte egy cigit kisfiam, megmentette a nagymamámat…mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ugrott bele, csak annyit mondott: meg akartam halni….mama hová ez a rohanás, jön az már ebben a korban siettetés nélkül is…nagyon hiányoztok…
Mint ahogy nőttön fogy, hogy véget ér ez az édes-fájdalmas utazás, és leoltják a villanyt…tudod már nem félek a haláltól, csak az életem hiábavalóságától….mindig is tisztában voltam azzal, hogy önmagammal voltam a legkegyetlenebb, és ez a kegyetlenség csakis a magányhoz, az egyedül, társtalanul való elmúláshoz fog vezetni…és ha választ kellene adnom, hogy volt-e valami amit megbántam, vagy másképp csinálnék, akkor is csak annyit tudnék mondani, hogy nem! Ha valaki is ismert, az tudhatja rólam, hogy én még szeretni is perverz módjára szerettem, soha nem az volt a fontos, hogy engem szeretnek-e, hanem, hogy én szerethetek-e? Hogy tudom-e látni benned az embert, hogy fel tudok-e nézni Rád, hogy tudlak-e csodálni, hogy fejet hajtva előtted, emberségedet tanulva felnőhessek hozzád, és azt megköszönhessem…még ma is zavarban vagyok, nem tanultam meg mit kell kezdenem azzal, hogy kapni…
Bármennyire is fáj az életem, a majdani elmúlás gondolata, mégis imádom az életet, mert az élet az egy csodálatos dolog, és lehet, hogy nem volt részem sok jóból, de nincs hiányérzetem, ama bizonyos gyertyát mindkét végén égettem…
Emlékszel még Radnóti versére?
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Már nem félek társtalanul sem a haláltól…már nem rémiszt meg a gondolat, hogy elfekvőben egy szocóban, hogy már nincsenek többé gerontofil ápolónők, akiktől esdekelve lehetne kérni egy pohár víz helyett, hogy gyógyítsa meg a fitymaszűkületem…és jó lenne egyszer Istent félni, hogy nem pusztult el mint egy Tamagocsi, mellyel nem foglalkoztak eleget…már megbarátkoztam a barátokkal is, kiknek szárnyuk nőtt, és elfordultak a jóban, feledve honnan indultak, honnan indultunk…önmarcangolásomat is elengedném, hogy mennyivel többre lettem volna hivatva emberileg, párkapcsolatilag, szakmailag…mert ma már tudom, hogy esélyem sem volt, mert amiről azt képzeltem, hogy esély, lehetőség az csak pillanatnyi szeszély volt, vagy múló érdek diktálta alamizsna…
Egyetlen egy van, az én egyetleneim, az a félelem, hogy nem marad meg belőlem bennük semmi…jó lenne úgy elmenni, hogy hinni, hogy volt értelme az életemnek, bennük a magam folytatását, egy szeletkéjét biztonságban tudni, az életérzésemből, értékrendemből, szeretetemből…hogy amit szisztematikusan, a kevés lehetőségem birtokában próbálok tanítani, átadni azt a másik oldal nem rombolja le akarva, vagy épp akaratlanul…
Állítólag az ember halálakor 21 grammot veszít a testsúlyából, mert a léleknek ennyi a súlya…hogy igaz-e azt majd mindenképpen meg fogom üzenni, viszont félek, hogy ebben is rendbontó leszek, mert az enyém ettől sokkal nehezebb…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: