Böllérkedtem, balettoztam…
2016 november 20. | Szerző: Koralp |
Ady énem-este van…napok-hetek-hónapok-évek óta tudom, hogy egyszer csak itt lesz kérlelhetetlenül, feltartóztathatatlanul…ez az átkozott költő, ez az átkozott életérzés…mert mit is mondott ez a géniusz?????
Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de a szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen. Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája. Néha olyan fegyverszünetet tart a lelke, hogy a halál és temető valósággal csataterek hozzá mérve. Máskor zúgva, mindent elöntve indul meg, mint valami kiszabadult mesefolyam, s ilyenkor megszégyenül előtte minden bivaly-idegrendszer és isteni egészség…
Hát ha nem is csöpp alkohol nélkül, de tényleg évek óta nem volt tivornya, az az állapot, amikor révülten ülök egy sarokban, és mosolyogva fogadom el azt az állapotot, hogy soha senki nem értett…és végül mindig de mindig egyedül maradtam…hogy soha senki nem mondta azt, hogy Te hülye fasz értelek…
De “»Ma királyi kedvem van,
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok.«
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok.«
Ma adok, hosszú idők után magamnak, elsősorban magamnak…mert az élet meghatott, mert ma sajnálok, mert ma szánok, mert ma szeretek…mindenki, vagy Ő és Te és Ti helyettetek…mindazok helyett akik némán meggyilkolták a lelkem, akik könnyedén átléptetek az álmaimon…és most jó, most megint révület van, meg zene, meg Böllér és Balett…ma vettem a Punny-Marketben…szilvaágyas pálesz…és szinte itatja magát…bár ezt a címkézést nem tudom megfejteni, mindenesetre jól hangzik…én meg a ballettozás…meg mosoly, meg vigyor a páleszes pohár aljába…újból otthon vagyok, mint ha ezek a zenészek is mind-mind nekem írták volna a dalokat…hát valami meseszép ez az egész…az otthonról jut eszembe, mindenütt jó, de legjobb a lábaid között…mint ahogy szeretem a világ összes bibéjét is…
Tudod pár nappal ezelőtt véletlenül belefutottam egy filmbe…olyan romantikus drámába…meg a kurva anyját annak aki ilyen meghatározást ad egy filmnek…meg pálinkának Böllér és Balett nevet…aztán megnéztem, és megfektetett, és belehaltam…soha nem láttam ennél kegyetlenebb filmet, életem epizódjai köszöntek vissza sorjában…aztán e film után kellene kezdeni magammal valamit, vagy hogy ismét Adyt idézzem: Hallunk gyönyörű helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékítőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé, és mi a Péterfián vagy a Nagymester utcán cammogunk kötésig a sárban….Ezt az óriási kontrasztot, űrt hogyan is lennék képes áthidalni…ebbe csak beledögleni lehet…soha nem gondoltam, hogy valaha még fog fájni valami is ennyire…
Ebben a filmben ugyanúgy ott szerepelt egy zsarnok, kegyetlen apa mint az enyémben…az első szerelmem szülei ugyanúgy nem tartottak partiképesnek, ráadásul én még selejtes példány is voltam, hisz nem akartak megvesztegetni, mint ahogy a nagy Ő választása sem volt kérdéses…az élet furcsa grimasza volt, ahogy vagy 20 évre rá, összefutottak a párom és a nagy Ő, és gyerekeink a temetőben, a szinte egymás mellett nyugvó apák sírjainál…és tudtam meg a nagy partit, hogy a jó 20 évvel idősebb írónak a párja lett az első szerelmem…és értettem meg annyi év után a lényeget, hogy én kapcsolatok nélkül nem tudtam volna benyomni olyan helyekre, ahová ez az író, és hát ezért lettem beárazva…én? Hát nem én vagyok ebben a történetben a Dobó Kata vagy épp Vajna Timike..
És én nézem tovább a “saját önéletrajzi filmemet”…és látom ugyanazt a kegyetlenséget, ahogy a srác ugyanúgy felméri a lehetőségeit, és a legkegyetlenebb választást hozza meg önmaga számára, hogy elüldözi élete szerelmét…durván 1 hónapja fogalmaztam így: de én annyira szerettem, hogy inkább magamat gyilkoltam meg, az álmaimat, a vágyaimat, és a lelkemet…és ugyanazt látom, totál de totál ugyanazt egy filmben…és tőlem soha senki nem fogja kérni azt, hogy bocsássak meg magamnak, az önmagam ellen elkövetett kegyetlenségért…
Ez a film bármennyire tragikus végkimenetelű, de mégis az én életemet mutatja be egy pozitív kifejletben, hogy mi minden alakulhatott volna másképp az életemben, mennyivel másabb ember lehettem volna, mennyivel másképp élhettem volna le az életem…ha csak egyetlen egy ember szeretett volna “úgy”…ez a film tulajdonképpen az én valós létem kivégzéséről szólt…meggyilkolt…
És tudod dühönghetnék most, meg átkozódhatnék…de szélesen vigyorgok -és ez most nem a pálesz hatása- mert a filmben volt egy fel nem tűnő párhuzam, egy apró snitt…20 év után is ott volt az üvegben reggelre a virág…egy apró gesztus, egy kedveskedés, ugyanúgy mint az én Balaton szeletem, “egy szelet szeretet”…az aranykalickáitokban ezt soha nem fogjátok megkapni, mint ahogy Amanda is rájött erre…
…Mert vannak csodálatos helyei a világnak…de mi kötésig süllyedünk a szarban…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: