Ennyivel még tartozom…

2016 szeptember 7. | Szerző: Koralp |

Kedves Majmócám!

Háát…nem mondom, hogy nem tudsz kalamajkát okozni az életemben…még egy egyszerű megszólításon is el kellett töprengenem….hogy ne legyek időjárás jelentő stílusú /tudod mire gondolok/, hogy most még az légy aki voltál régen nekem mai valóságodban!

Nehezen formálódnak a szavak, meg már talán mindent megírtunk/elmondtunk egymásnak…de mégis úgy érzem, hogy ennyivel még tartozom Neked…egy köszönettel…

Tudom, hogy még Te sem tudod, még ma sem, hogy áldás vagy átok voltam Neked…hogy még ma sem tudod, hogy gyűlölj vagy szeressél, hogy voltam, hogy lelkedet úgy érintettem meg ahogy soha senki, hogy mi minden rezdülését éreztük egymásnak…és ez már soha nem fog elmúlni, nekünk ezt az örökséget kell tovább cipelnünk…amit valamikor együtt, azt immáron külön-külön!!!!!

A vers, az mindenben de mindenben Te vagy!!!!!!  Hidd el, mindig is tudtam, mindig is éreztem, azok a láthatatlan adó-vevők mindig is élni fognak közöttünk…

Múltunk csonkjai örökre belénk vésődtek, mint emlékeinkben egy soha el nem halványuló tekintet, egy vissza-visszatérő dallam, és mi csak szeretnénk megmaradni embernek, és örökké vágyakozni arra, hogy a láthatatlan könnyeinket egyszer felváltja a gyermekien tiszta nevetés…