Ahogy elfogynak a szavak…

Néha úgy érzem, ahogy elfogynak a szavak, úgy fogyok el én is…ahogy a könnyeinket senki nem látja (láthatja), és végül már nem is lehet, mert befelé hullanak, láthatatlanná válnak, csak egyedül saját magunk érezzük, hogy mennyire tud marni…múltkor feltettem azt a kérdést, hogy mi lesz majd ha senki nem adja be azt a bizonyos befőttes üveget…és keserűen beleröhöghetnék újból a pohár aljára, hogy mennyire ostoba ember vagyok…hisz eddigi leélt éveimben sem volt, soha, egyetlen egy ember sem aki…és itt a pontok helyére mint kitöltetlen biankót…bármit lehetne írni…

Mennyi barát, szerelem és hány kinyújtott segítő kéz voltam valaha…és hányszor álltam félre némán, dacosan, emberi tartásom megőrízve…és egyszer elfogynak a szavak, mert a szavak már nem pótolhatják az igazságot, az ölelést…