Merek én már?

 

Annyi gondolat, érzés, ki nem írt/beszélt vélemény van bennem, és lassan már tényleg félek írni…én mindig beletenyerelek valakinek az önérzetébe…ha válaszolok akkor azért, ha meg nem akkor azért…kispista a pofádat kellene befognod, és az a baj, hogy még mindig nem tanultál meg csontig benyalni…naaa azért ezzel vitatkoznék, hisz csak  verbálisan vannak hiányosságaim…

A közelmúltban véletlenül “megismerkedtem” egy emberrel (nemet direkt nem írok, mert a történet szempontjából lényegtelen, bár szerintem ki lehet találni, segítségképpen nem gyári szőke) a f-on, úgy hogy pár információt adtam a kérdéseire…Ő megköszönte illedelmesen, majd bejelölt ismerősnek…tényleg örültem személyének, csetelgettünk, jókat nevetgélgettünk, néha telón beszélgettünk…én meg közben elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem blogomat, hogy most kezdtem ismét írogatni, ha van kedve/ideje szívesen venném ha beleolvasna, legalább megismerne jobban…na itt csesztem el, amit nagyon megbántam már…

Az Utószó posztomban volt egy olyan mondatom, hogy nem jönnek a kommentek, aminek valójában nem is az volt a lényege, főleg úgy, hogy le voltak tiltva a hozzászólások 🙂 Erre kaptam kommentként egy dalt, olyan kis tingli-tanglit, amit megköszöntem, ahogy illik, és annyit írtam, hogy bármikor megteheti a blogban is, mindig örömmel veszem…na ez volt a lavina!!! Vagy olaj a tűzre???? Jött is, én meg pislogtam ki a fejemből mint szende szűz kisfiú…A válaszreakcióm meg ismét egy nagy besértődést okozott, pedig esküszöm nem volt benne semmi sértő, semmi kispistás cinizmus…úgyhogy vártam az illető reakciójára vagy 3-4 napot, aztán töröltem a picsába, azzal a felkiálltással, hogy több is veszett Mohácsnál, Mohácsinénál meg még több az anyagosztályon…

Nem szeretnék a válaszommal foglalkozni, hisz az annyira személyes jellegű a másik felé, és erre mindig kényesen figyeltem, hogy tiszteletben tartsam a másik ember anonimitását, de vannak itt rám nézve szörnyű kérdések, és azt hiszem egyben kijelentések is párhuzamban…

– Miért fontos nekem, hogy írjanak a blogomhoz, hogy azért mert betegen születtem, hogy sajnáljanak? Nagy levegő, és mégegyszer, és mégegyszer…sőt pálesz is jöjjön…ez tényleg fájt…azért ennyire szarul nem írhatok…tényleg ez jönne le az írásaimból???? Azt hiszem én itt feladtam…hát akkor kedves olvasóm sajnáljál, de aztán rendesen,én meg meghunyászkodom, és fejet hajtok előtted…amúgy zárójelben kérdezem, hogy mi is az anyámért kellene sajnálnod????

-Nézed a képeit, meg iszol, a múltban élni, és az önsanyargatás???? Már lassan 4 éve nem néztem…minek??? Ha becsukom a szemem minden érintés, minden momentum előttem van úgy mint ha tegnap lett volna…meg iszom? sőt még eszek is, ezért híztam…múltban élni és önsanyargatásban???

No erre tényleg iszok még egyet, meg rá is gyújtok…és most sallangmentesen, a legőszintébben teszek vallomást az érzéseimről…

Amikor legelőször szembesültem azzal a legfájdalmasabb tudattal, hogy meztelenné váltam egy ember előtt, és ezáltal védtelenné vállva tudatosult bennem, hogy egész életemben erre vágytam…és a leggroteszkebb ebben az volt, hogy én kezdettől fogva tudtam a végét, hogy ez a kapcsolat ki lesz véreztetve, és én ebből soha nem fogok talpra állni…saját magamat megmosolygom még ma is, hogy mennyire tisztában voltam mindennel…és nem élek a múltban, és főleg önsanyargatásban…egyszer ezt írtam neki amikor a szakítása után még váltottunk pár levezető levelet: úgy érzem mint ha kívülről nézném a saját életemet, mint ha hagynám, hogy az a személy akit úgy hívnak Kis István, élje az életét úgy ahogyan tudja, én meg itt vagyok külön a kispista, az a kispista aki veled él, aki veled volt boldog…

És nem lehetett kiszállni, nem lehetett azt mondani elég, mert életem legboldogabb szakaszát éltem… Önmagam lehettem, életemben először máz, szerepjátszás nélkül, és azon hőfokon szerethettem ahogyan csak én tudok…Hiába éltünk több mint 100 km-re egymástól, hiába élt Ő házasságban, mi együtt voltunk minden pillanatban…a léleknek nincsenek korlátok, mi mindig szerelmeskedtünk, hol szavak által, hol testiség formájában, és épp ezért éltünk meg minden pillanatot ünnepként…és ma már azt is el tudom fogadni szelíd beletörődéssel amit akkor dühösen kifakadva nem értettem meg…hogy mi olyan intenzitással éltünk meg mindent, hogy Ő ebbe belefáradt, felmorzsolodótt…és nem tudott elém állni, nem tudta azt mondani a szemembe, hogy igazad volt kispista mindenben, meggyilkoltalak, mert ezt akartad, és most én is magadra hagylak…

Nincs múlt, nincs jövő…csak a jelen van, a most pillanata…és nincs benne semmi önsanyargatás, csak önmagunk, Te, Ő, és mindenki, akikből részesei vagyunk a jelen bugyrának….

Ennek a blognak nem véletlenül lett az a címe, hogy Egy hajótörött naplója…mi valamikor egy szigetet jelentettünk egymás számára, de azt is tudtam, hogy nem élhetjük le az életünket egy szigeten, mert vannak felénk társadalmi elvárások, kötelezettségeink, amik majd egy idő után felemésztik a szerelmünket, mert kapcsolatunk életképtelen hosszú távon…

És nagyot téved az aki azt hiszi, hogy ezt újra lehetne kezdeni, csak harcolnom kellene…nem lehetne, mert az a NŐ, és az a FÉRFI aki akkor egy szigetet alkotott egymás életében, az a két ember meghalt, az egyik vállalta a társadalom kihívásait, a másik pedig örökre elveszett egy lakatlan szigeten…