A testről, és a lélekről…
2016 augusztus 27. | Szerző: Koralp
Előző két posztom egy hangyafasznyit mélyre sikeredett…bár még mindig azt mondom, hogy legyek ilyen mint egy besavanyadott fasz…különben is soha nem vagyok ilyen társaságban, de mostanában, hogy elég sokat vagyok egyedül, megengedem magamnak azt a luxust, hogy ha szarul érzem magam a bőrömben, akkor azt ne kelljen már megjátszani…ez valami olyasmi nálam, hogy szexuális ajánlatot is utasítottam már vissza, mert nem vót kedvem eljátszani az orgazmust…bezony 😉
Különben érdekes dolog ez, hogy az ember azt hinné, hogy a mai világban, ki se kell tennünk a lábunkat a lakásból, de annyi lehetőségünk van ismerkedni…itt az ismerkedésen van a hangsúly…mélyebb, tartalmasabb kapcsolati formára már gondolni sem mernék…
Legelőször is azt kellett szomorúan konstatálnom, hogy egyszerűen kihaltak az egészséges énképpel rendelkező emberek, szinte mindegyik ember menekül, menekül gyógyszerbe, vallásba, alkoholba, munkába, pánikbetegségbe…
Tudom, hogy ez a mostani írásom nagyon sok embernél ki fogja verni ismét a biztosítékot, leszek ismét bunkó, beképzelt, fellengzős, szájhős…pedig szavaim mögött soha nem volt bántó szándék, rossz indulat, én csak érzéseimet, tapasztalataimat osztom meg egy blog keretén belül…
Felgyorsult világunkban az emberek elfeledkeznek megtanulni önmagukat…se a testüket, se a lelküket nem ismerik, és inkább látszat eredményeket erőszakolnak ki…Önbecsapásink már rutin feladattá nőnek!!!!! Ezzel meg az a baj, hogy hosszú időn keresztül semmit nem lehet büntetlenül tenni, minden önbecsapásunk egy idő után megbosszulja magát…Ha önmagunkkal nem tudunk harmóniában lenni, hogyan várhatnánk ezt el bármilyen társas kapcsolati formában???
Én még nem tudtam annyira magam alatt lenni, hogy ne tudtam volna az ok okozati tényezőt, és ahelyett, hogy a külsőségekben kerestem volna a hibát, inkább szembe néztem önmagammal…mint ahogy azt is tudom, hogy a legnagyobb bajom a világgal az, hogy ugyanezt már senkiben nem látom viszont…
A legelemibb intelligencia is nagyon sok emberből kiveszett…én még egy olyan világban nőttem fel, ahol azt tanították, hogy ha valaki megtisztel egy levéllel, akkor arra illik válaszolni…a másik példa, amitől megint csak borsodzik a hátam…ráírtam egy tudod olyan mi kutyánk kölke vagy tipusú nőre…jött is a válasz egyből, egy mondat…az illető elfelejtett köszönni, a mondatot kisbetűvel kezdte, mondat végéről lemaradt az írásjel…mind ezt tette egy azaz 1 mondatban!!!!! Tőlem meg ment is: azt hiszem tévedés voltál…és a legszörnyűbb, hogy szerintem semmit nem értett meg belőle…
Ettől már csak az a szörnyűbb, hogy ha valaki ennyire igénytelen önmagára, s vele párhuzamban a környezetére akkor mi az anyámat akarhatnék én az ilyen embertől?????
És még mindig a szörnyű jelzőnél maradva, ezek a példák mind-mind a mi korosztályunkból vannak, és hogy vajon mire fogjuk megtanítani a gyerekeinket, hogyan fogunk hitelesek maradni a szemükben, ha mi is így élünk?????
Ettől katasztrófálisabb tapasztalatom már csak az, hogy mennyire nem ismerjük a saját testünket, szerintem jó pár ember ne is olvassa innentől…Tényleg azt hinném, hogy amikor ma már bármiről rengeteg információhoz juthatunk, akkor mindenki tisztában lenne a saját testével, ennek ellenére jónéhány ember mégis mint ha a sötét középkorban ragadt volna le…a legjobban tetszik az amivel már itt is pár blogban belefutottam, hogy mert a nőnek több időre van szüksége, meg a női orgazmus az sokkal összetettebb, és hasonló baromságok…pedig ennél sokkal egyszerűbb a dolog, van vagy nincs…
Kezdjük ennél az idő maszlagnál…Nem akarok nagyképűnek hatni, de én még nem igazán voltam úgy nővel, hogy ne előzött volna be…jajjjj má mert örökké ez a rohanás, meg kapkodás, meg siessünk mert lemaradunk az Anyátok köztről…ugye?! Viccet félre téve, értem én, hogy ezt az idő téveszmét elsősorban a férfiak alakították ki a nőkben, de ezt is csak azért mert a nő meg hagyta…Volt egy olyan női ismerősöm aki arról panaszkodott, hogy a férje semmi előjáték nélkül, fájdalmat okozva a száraz behatolástól 1-2 percen belül elélvez, és hogy mit csináljon???? Adta volna egyből a választ a lehetőség, hogy csald meg…lehetőleg velem 🙂
Na de majd ezekről majd a legközelebbi posztomban, amire esküszöm életemben először ki fogom tenni azt, felnőtt tartalmú…
A kisherceg és a veszett róka…
2016 augusztus 26. | Szerző: Koralp
Egész életemben a magány ellen küzdöttem, és egész életemben a magány szinonimái között lavírozgattam, éltem társas magányban, önként választott remete életformában, társtalanul, barát nélkül, sőt barátnő nélkül, és a lemez végtelenítve…
Már egész pici koromban megtanultam, hogy milyen 3 évesen egy szanatóriumban álomba sírni magam a szerető anyai ölelés nélkül…mint ahogy 16 évesen, a születésnapomon azt, amikor az apámtól az anyám menekülőben épp külön éltünk, és tőlem kérdezte, hová tettük a bankbetétjét, és a nem tudom válaszomra akkora pofont kaptam, hogy berepültem a fagyos rózsaágyásba, tanultam meg egy életre milyen apa nélkül felnőni…vagy rá két évre mikor a legjobb barátomat vártam egész Szilveszter éjszakáján, és tudtam meg több napra rá, hogy már nincs barátom, mert az egy házzal odébb ment a szomszéd lányhoz…de ismerős lehet amit az első szerelmem szülei mondtak rólam a kedvesemnek, “szép fiú, jó fiú, de fokozatosan koptasd le”…és Ő a szülői intelmeket be is tartotta 🙂
Aztán évekig őrizgettem az esküvői meghívómat, “Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, ahogy szeretnéd, hogy szeresselek” felirattal, mert a drága arám, az utolsó pillanatban meggondolta magát, és visszakozott, majd összeköltözésünk után 3 nappal kijelentette, hogy velem nem lehet együtt élni, és kirúgott az általam kifizetett albisból…
És baszd meg nem döglöttem bele, sőt még bele sem zakkantam, még mindig itt vagyok, az a pocsék modorú srác, ahogy mondaná anyám, aki még mindig mosolyt tud fakasztani baljós napjaidba…még mindig itt vagyok, nem járok dilidokihoz, és a rossz hiedelmekkel ellentétben még most sem váltam alkoholistává…mert még mindent ki tudtam lábon hordani…
Én már csak egyet szeretnék, ne akarj barátom lenni, és főleg ne mondjad azt, szeretlek…
És tudod mi a legviccesebb ebben az egészben??? Az, amit Peter Marshall írt meg, hogy a magány legnagyobb melegágya a szeretet, és a tudás…és én mindent megtettem azért, hogy a legmagányosabb ember legyek a földön, kis milliónyi könyvet elolvastam, mert a tudást szomjaztam…és szerettem, úgy mint még soha senki…
“A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz, és akkor egy pillanatra – de nem tovább, csak egy pillanatra -, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz középpontja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, és többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rosszabb lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az istenek birodalmába.”
Szar az egész…szar bizony, mondta a kisherceg, miután megszelidítette a rókát, és a rókáról kiderült, hogy veszett…
Ahogy elfogynak a szavak…
2016 augusztus 20. | Szerző: Koralp
Néha úgy érzem, ahogy elfogynak a szavak, úgy fogyok el én is…ahogy a könnyeinket senki nem látja (láthatja), és végül már nem is lehet, mert befelé hullanak, láthatatlanná válnak, csak egyedül saját magunk érezzük, hogy mennyire tud marni…múltkor feltettem azt a kérdést, hogy mi lesz majd ha senki nem adja be azt a bizonyos befőttes üveget…és keserűen beleröhöghetnék újból a pohár aljára, hogy mennyire ostoba ember vagyok…hisz eddigi leélt éveimben sem volt, soha, egyetlen egy ember sem aki…és itt a pontok helyére mint kitöltetlen biankót…bármit lehetne írni…
Mennyi barát, szerelem és hány kinyújtott segítő kéz voltam valaha…és hányszor álltam félre némán, dacosan, emberi tartásom megőrízve…és egyszer elfogynak a szavak, mert a szavak már nem pótolhatják az igazságot, az ölelést…
Merek én már?
2016 augusztus 15. | Szerző: Koralp
Annyi gondolat, érzés, ki nem írt/beszélt vélemény van bennem, és lassan már tényleg félek írni…én mindig beletenyerelek valakinek az önérzetébe…ha válaszolok akkor azért, ha meg nem akkor azért…kispista a pofádat kellene befognod, és az a baj, hogy még mindig nem tanultál meg csontig benyalni…naaa azért ezzel vitatkoznék, hisz csak verbálisan vannak hiányosságaim…
A közelmúltban véletlenül “megismerkedtem” egy emberrel (nemet direkt nem írok, mert a történet szempontjából lényegtelen, bár szerintem ki lehet találni, segítségképpen nem gyári szőke) a f-on, úgy hogy pár információt adtam a kérdéseire…Ő megköszönte illedelmesen, majd bejelölt ismerősnek…tényleg örültem személyének, csetelgettünk, jókat nevetgélgettünk, néha telón beszélgettünk…én meg közben elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem blogomat, hogy most kezdtem ismét írogatni, ha van kedve/ideje szívesen venném ha beleolvasna, legalább megismerne jobban…na itt csesztem el, amit nagyon megbántam már…
Az Utószó posztomban volt egy olyan mondatom, hogy nem jönnek a kommentek, aminek valójában nem is az volt a lényege, főleg úgy, hogy le voltak tiltva a hozzászólások 🙂 Erre kaptam kommentként egy dalt, olyan kis tingli-tanglit, amit megköszöntem, ahogy illik, és annyit írtam, hogy bármikor megteheti a blogban is, mindig örömmel veszem…na ez volt a lavina!!! Vagy olaj a tűzre???? Jött is, én meg pislogtam ki a fejemből mint szende szűz kisfiú…A válaszreakcióm meg ismét egy nagy besértődést okozott, pedig esküszöm nem volt benne semmi sértő, semmi kispistás cinizmus…úgyhogy vártam az illető reakciójára vagy 3-4 napot, aztán töröltem a picsába, azzal a felkiálltással, hogy több is veszett Mohácsnál, Mohácsinénál meg még több az anyagosztályon…
Nem szeretnék a válaszommal foglalkozni, hisz az annyira személyes jellegű a másik felé, és erre mindig kényesen figyeltem, hogy tiszteletben tartsam a másik ember anonimitását, de vannak itt rám nézve szörnyű kérdések, és azt hiszem egyben kijelentések is párhuzamban…
– Miért fontos nekem, hogy írjanak a blogomhoz, hogy azért mert betegen születtem, hogy sajnáljanak? Nagy levegő, és mégegyszer, és mégegyszer…sőt pálesz is jöjjön…ez tényleg fájt…azért ennyire szarul nem írhatok…tényleg ez jönne le az írásaimból???? Azt hiszem én itt feladtam…hát akkor kedves olvasóm sajnáljál, de aztán rendesen,én meg meghunyászkodom, és fejet hajtok előtted…amúgy zárójelben kérdezem, hogy mi is az anyámért kellene sajnálnod????
-Nézed a képeit, meg iszol, a múltban élni, és az önsanyargatás???? Már lassan 4 éve nem néztem…minek??? Ha becsukom a szemem minden érintés, minden momentum előttem van úgy mint ha tegnap lett volna…meg iszom? sőt még eszek is, ezért híztam…múltban élni és önsanyargatásban???
No erre tényleg iszok még egyet, meg rá is gyújtok…és most sallangmentesen, a legőszintébben teszek vallomást az érzéseimről…
Amikor legelőször szembesültem azzal a legfájdalmasabb tudattal, hogy meztelenné váltam egy ember előtt, és ezáltal védtelenné vállva tudatosult bennem, hogy egész életemben erre vágytam…és a leggroteszkebb ebben az volt, hogy én kezdettől fogva tudtam a végét, hogy ez a kapcsolat ki lesz véreztetve, és én ebből soha nem fogok talpra állni…saját magamat megmosolygom még ma is, hogy mennyire tisztában voltam mindennel…és nem élek a múltban, és főleg önsanyargatásban…egyszer ezt írtam neki amikor a szakítása után még váltottunk pár levezető levelet: úgy érzem mint ha kívülről nézném a saját életemet, mint ha hagynám, hogy az a személy akit úgy hívnak Kis István, élje az életét úgy ahogyan tudja, én meg itt vagyok külön a kispista, az a kispista aki veled él, aki veled volt boldog…
És nem lehetett kiszállni, nem lehetett azt mondani elég, mert életem legboldogabb szakaszát éltem… Önmagam lehettem, életemben először máz, szerepjátszás nélkül, és azon hőfokon szerethettem ahogyan csak én tudok…Hiába éltünk több mint 100 km-re egymástól, hiába élt Ő házasságban, mi együtt voltunk minden pillanatban…a léleknek nincsenek korlátok, mi mindig szerelmeskedtünk, hol szavak által, hol testiség formájában, és épp ezért éltünk meg minden pillanatot ünnepként…és ma már azt is el tudom fogadni szelíd beletörődéssel amit akkor dühösen kifakadva nem értettem meg…hogy mi olyan intenzitással éltünk meg mindent, hogy Ő ebbe belefáradt, felmorzsolodótt…és nem tudott elém állni, nem tudta azt mondani a szemembe, hogy igazad volt kispista mindenben, meggyilkoltalak, mert ezt akartad, és most én is magadra hagylak…
Nincs múlt, nincs jövő…csak a jelen van, a most pillanata…és nincs benne semmi önsanyargatás, csak önmagunk, Te, Ő, és mindenki, akikből részesei vagyunk a jelen bugyrának….
Ennek a blognak nem véletlenül lett az a címe, hogy Egy hajótörött naplója…mi valamikor egy szigetet jelentettünk egymás számára, de azt is tudtam, hogy nem élhetjük le az életünket egy szigeten, mert vannak felénk társadalmi elvárások, kötelezettségeink, amik majd egy idő után felemésztik a szerelmünket, mert kapcsolatunk életképtelen hosszú távon…
És nagyot téved az aki azt hiszi, hogy ezt újra lehetne kezdeni, csak harcolnom kellene…nem lehetne, mert az a NŐ, és az a FÉRFI aki akkor egy szigetet alkotott egymás életében, az a két ember meghalt, az egyik vállalta a társadalom kihívásait, a másik pedig örökre elveszett egy lakatlan szigeten…
Miért is?
2016 augusztus 15. | Szerző: Koralp
Vajon mi lehet az oka, hogy napok óta nem jelennek meg a csatolt dalok a posztjaim végén? Helyette viszont oly gyönyörűen látszanak a reklámok…hmm…érdekes dolgok ezek, hogy az elvileg a saját blogoldalamon az nem jelenik meg amit szeretnék, helyette viszont elönt a szenny, a szar, a reklám!!!!!
És ha már reklámozni kell, akkor erre a holland fiatalakból álló bandára hívnám fel a figyelmet…egyszerűen szenzációsak!!!!!!
Akarod, hogy ilyen legyek?
2016 augusztus 28. | Szerző: Koralp
Ma váratlanul meglátogatott az egyetlen barátom, akivel már nem is vagyunk barátok, mert útjaink egy “kicsit” eltávolodtak, de mi már örökké barátok fogunk maradni…remélem érted ugye…
Azt kellett megállapítanom, hogy az öregedés útjára léptünk…nem mondom, még inni mindig tudunk, de hol vannak azok a békebeli idők, amikor akár még egy borízű almától is be tudtunk baszni…de ma már a kellő mennyiségű sör+pálesz kombó után már nem elégítjük ki még elméletben sem a szánkkal a város női lakosságának a felét…sőt ellenkezőleg, ma már értékelni tudjuk a szexmentes estéket!!!! Soha nem tudom feledni, hányszor voltam központi téma, és zrika tárgya a legújabb női ügyeimmel kapcsolatban…Bivalybasznádtól T.faszomig bezárólag, és tudom azon élvezkedtek a srácok, hogy az volt a rögeszméjük, hogy csak a nagy mellű nőkre gerjedtem…Különben a nagy női mell titkát is megfejtettem vagy két éve, a következő összegzést szűrtem akkor le:
Másik szőke, de kevésbé öntudatos nő…megkérdezi hogy vagyok??? Még be sem tudom fejezni a mondatom, és máris löki nekem az életét…és én elhallgatva őt, nem tudom, hogy panaszkodik vagy dicsekszik, de mondja, és mondja…és mondja….képtelen vagyok felfogni, hogy mikor és honnan veszi a levegőt…aztán megértem, hogy miért van akkora melle…és állítólag régebben nagyobb volt…
Úgyhogy így telt a mai estém, szexmentesen, öregesen, ahogy jól esik…aztán ahogy elment a barátom, még megittam a maradék itt hagyott páleszt, és el kezdtem olvasgatni…aztán találtam egy olyan írásomat amit nagy valószínűséggel levélként írtam valakinek….hát volt nagy döbbenet számomra, szinte magamra sem ismertem, higgadt, érzelmektől mentes, letisztult mondatok…sehol egy szar az egész…most mit mondjak??? nem tetszettem magamnak…
Amúgy meg nyugi, ez nem a beígért folytatás, a női orgazmus sokszínűsége, majd az is lesz…egyszer…talán…
Nos akkor a nálam kialakult írásról…
Tudod én még egy olyan korban voltam fiatal, hogy ha egy másik városban élő baráttal le akartunk szervezni egy bulit már előtte egy héttel el kellett kezdeni levelezni…aztán ahogy szép lassan becsavarogtam az országot, úgy lettek barátaim az ország különböző pontjairól, velük levelezés formájában tudtam tartani a kapcsolatot…valahogy ez tényleg egy életstílussá kezdte kinőni nálam magát…és persze ott volt az olvasás, hogy rengeteget olvastam, ami egy idő után gondolatokat indított el bennem…/talán valamelyik blogomban említem is, hogy új irodalmi műfajt hoztam létre, aminek értéke egyenlő a nullával, de csak az enyém akkor is….tehát az új műfaj: a rengeteg író/költő hatásaként egy maszlag épült fel bennem, amit aztán papírra hányva kiírtam magamból, ez lett a hányadék/…
Valójában az első írások, (akkor még papírra íródtak) az első menyasszonyom szakítása után születtek / párat, ami még megmaradt belőle fel is tettem az első blogomba/…A szakítás után volt egy 3 éves önkéntes remete életem, elsősorban mert ember undorom volt…közel egy évig nem borotválkoztam, a külvilággal annyi érintkezésem volt, hogy az egyik barátom vállalkozásában melóztam, ami abból állt, hogy a melléképületében 5 filléres teljesítménybérezésben /ez nem a két világháború közötti időszak volt ám, csak hogy történelmileg is képben legyél 🙂 / nylonzacskókat hegesztettem….ebben az időszakban szoktam rá, hogy néha esténként felbontottam egy bort, zenéket hallgattam….és írtam…
Az első blog??? Hát az egy jó 10 évre rá született meg…milyen meglepőnek fog tűnni, egy szakítás apropójából 😉 Az hiszem életem leggyönyörűbb és legfájdalmasabb szerelmének köszönhető az első blogom…Ugyanis a szerelmünknek volt egy apró bibije, hogy a hölgy férjnél volt…az első szakítást Ő mondta ki, mert nem tudta feldolgozni azt, hogy én azzal a háttérrel amivel rendelkeztem (itt nem is elsősorban az anyagiakra gondolok) egyszerűen nem tudtam bevállalni azt, hogy olyan önző legyek, hogy egy “jól” prosperáló házasságból kiszakítsam a gyerekeit…ez egy rohadt gyilkos helyzet volt…amiből én nem kigyógyulni, hanem belehalni akartam…jött egy szép piálásos-írós korszakom, így születtek meg az első bejegyzések…aztán még újból nekifutottunk, hogy ismét szakítson, és ismét kibéküljünk, de aztán 2011 karácsonyi ajándékaként végleg feladta…Mivel tudott a blogomról, azt éreztem úgy a tisztességes, hogy a kapcsolatunkkal együtt a blogomat is lezárjam, még véletlenül sem szerettem volna ha a későbbi írásaim bárminemű üzengetésnek hatottak volna…
Negyed évig bírtam, aztán létre hoztam a 2. blogomat, ami nem szerves folytatása volt az elsőnek, de hát az ember meg önmagát sem tudja megtagadni…
Az NL Caféra én úgy találtam rá, hogy egy régi kedves barátnőm itt blogolt, és úgy megtetszett…az első blognál még elég szép társasági élet folyt, volt úgy hogy 1-1 posztnál 5-6 komment is jött, sőt volt akikkel személyesen is találkoztam…aztán a második blogom ideje alatt történt egy profilváltás a NL Cafénál, behozták ezt a sok szar reklámot, és egyéb szarságokat, sok blogoló átpártolt máshová, én is kezdtem elszürkülni az írásaimban, azt tapasztaltam, hogy az új blogolók is el vannak a maguk kis világában…az írásaimat hiába olvasták még sokan, de már a totális közöny, érdektelenség vette körbe…így a nyáron úgy döntöttem, hogy befejezem…
Oldal ajánlása emailben
X