Az élettel szerelmeskedni…

2016 július 1. | Szerző: Koralp |

…Talán épp Cabernet Sauvignont iszogatva, de az biztos, hogy pont jókor, és nem máskor megélni egyszer, vagy talán újból, hogy az éjszaka misztikumában, az én napszakomban azt mondhassam, gyere ki a konyhába, csináljunk valami kaját, vagy együnk amit találunk, akár nyitott hűtő elé telepedve, hogy az a pici fény világítsa meg arcodat…hogy lássam szemedet, és Te lássad az enyémben milyen csodálatos az élet, hogy mennyi életigenlés rejlik bennem…egyszer megélni,és elfelejteni azt, hogy milyen törékenyek, kicsik, sebezhetőek vagyunk…

Felrúgni minden konzekvenciát, szabályt, az életünk során belénk rögzült megszokásokat, elfeledni és elfelejtetni, hogy minden múló, tiszavirág az életünk az univerzumban…csak erre az éjszakára elfelejteni mindent, a most állapota uralkodjon rajtunk, megélni a varázslatot, amit két ember szerelme, lénye, lelke tud csak betölteni…fél/meztelenül, vágyakozóan egymásra nézni, hogy tudjam, tudod várat még az a pillanat, amikor újból egyesülhet lelkünk, de még várat, még másé az élvezeti forrás…akár egy mély szippantás a kesernyés cigifüstből, vagy, hogy nevessünk, zengje be újra öblös hahotázásom a vályog falakat, a szú ette fagerendákat….vagy ehessünk kézzel, hogy érezzük, ma mindent szabad, csak ketten vagyunk, megszűnjön tér és idő…hogy ne gondoljunk a holnapra, arra, hogy mennyivel másképpen –épp így- lehetne élni, hogy ne jusson eszünkbe, vajon mi célból vagyunk e földön…hogy elég legyen egy pillantás, hogy ne tudjam, hogy Te fogtad a kezem, vagy én vezettelek, mint egy táncban összefonódva arra eszmélni, hogy szerelmeskedünk….

Hogy ülsz az ölemben….tekintetem gyönyörű szemedben elvész, mint fájó dallam megérintelek, megérintesz….úgy ölelni, szorítani mint ha utoljára volna….apró pici csókokkal kényeztetve tested minden felületét, de szilajul, vadul csókolni is, beléd harapni, hogy bőrömön érezzem körmeid nyomát….hogy egyszer az életben érezzem ziláló lélegzeteden, apró nyögéseiden, hogy mersz igazán szeretni, szeretni úgy, hogy semmid nem marad ami többé megóvhat, hogy széttárt combjaiddal nem csak a testem fogadod be, hanem engem, engem, engem…engem a behatolót, a betolakodót….engem, aki vagyok a minden, és vagyok a senki…vagyok Ady Belzebubja, József Attila skizofrén líraisága….aki elhiteti Veled, hogy a zene az szerelmeskedés, a szerelmeskedés pedig édesen, fájóan gyönyörű dallam…melyben ott él az a kibaszott kiírthatatlan fájdalmam, amit kitudja melyik ősünk génjeiből hordozunk, ott van benne az egóm, az invidualizmusom, a halálfélelmem, a tüzem okozta sebem….és a vágy, hogy minden szerelmeskedésemben beléd hallhassak, hogy általad, hogy általam születhessünk újjá…