Gyakorlatilag az elmúlt pár napban, az ünnepek alatt mindent elveszítettem, ami fontos volt számomra, amiben hittem, ami erőt, és reményt adott… A tesómat, akinek a mai napig úgy vagyok a tudatában elkönyvelve, hogy egy nőért elhagytam a családomat, aki úgy beszél a majdnem 8 évvel idősebb bátyjával, mint ahogy nem beszél a gyerekével…és most túl messzire ment, túlságosan olyan sebet érintett amit nem kellett volna, és most úgy múlt el a karácsony, hogy nem beszélünk…ennek következményeként, az anyám velem cirkuszolt, mert mindig én voltam az élhetetlen, az örökké balhézó, a mindig minden ellen lázadó a szemében…a pocsék modorú….és most először, még a karácsonyra való tekintettel sem voltam már hajlandó ismét a szőnyeg alá söpörni az örökké visszatérő problémákat…az eredmény még katasztrófálisabb volt mint valaha… Ennek fényében hoztam el a gyerekeimet, hogy tölthessünk el egy hetet, békében, szeretetben, nyugalomban…egyszerűen képtelenség volt…könnyű lenne ráfogni a hangulatra, hogy a gyerekem mindezeket megérezte, de tegnap este, mikor feküdtek a megvetett ágyban, és néztek egy mesét, a nagyobbik leányom közölte velem, hogy haza szeretne menni…azt hiszem ennél jobban már nem lehetne megölni…mindezt épp az a gyerekem, akiben kívül-belül a magam a folytatását láttam, akiben ott láttam azt, hogy egyszer majd velem fog élni… Könnyű lenne áltatni magam, hogy mert az anyámnak mindig akkor van világ vége hangulata, amikor a gyerekeim itt vannak nálam…hogy a legfontosabb nagymamai teendőjének csak annyit lát, hogy a gyerekek megfelelő időben keljenek, felöltözzenek, és egyenek…hogy nem tudom megmagyarázni a gyermekeimnek, hogy ez a mama miért csak veszekszik, miért nem tud kedvesen mosolyogni, miért nem ül le játszani velük mint a másik…igen, könnyű lenne ráfogni, hogy ez is hozzá járulhatott ahhoz, hogy nem velem töltik a szilvesztert…de itt én buktam meg mint apa, ezt a kialakult helyzetet én nem tudtam kezelni, akár egy öleléssel, vagy bármivel ami után most nem kellene itt ülnöm magamba roskadva…mert lehetett ez csak egy pillanatnyi szeszély, egy gyermeki vágyakozás is, ami mára már át is alakult, de én mégis haza vittem őket… És ami még ettől is szörnyűbb volt, hogy ahogy megérkeztünk és kiszálltak az autóból, beszaladtak a lakásba, köszönés nélkül akartak elbúcsúzni…mivel az anyjuk már elment bulizni a 180 km-re élő barátnőjéhez, így a nagymama vette át az élő „csomagjaimat”…akinek a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a gyerekem édességet evett az úton, de akkor is csak az önteltséget láttam, amikor leszidtam a gyerekemet, hogy azért ezt már mégsem…. Tudom, hogy még kicsik ahhoz, hogy felfogjanak sok mindent…de a kialakult helyzetért elsősorban a szülők a felelősek…de hogyan lehetne bármire is esélyem, ha kevés időt tudok a gyerekeimmel együtt tölteni, ha mint csomagokat adom át őket, hogy amióta hazaköltöztek a nagymamához, még nem láthattam az új otthonukat, ha soha nem tudok érdemben beszélni a gyermekeim anyjával….és most is az önelégültséget látom, mint sem azt, hogy a gyereknek egyszer kell ráéreznie arra, hogy ingázhat a két szülő között, ki ígér éppen többet…magatehetetlenül nézem azt, hogy nem tudok semmit tenni, hogy ki vagyok rekesztve mindenből…pedig a gyerekeinkről lenne szó… És ha mindez kevés lenne, szenteste napján kedvesem is elhagyott, most írjam????…..menetrendszerűen….annyira benne lógott már a levegőben, amikor az ember már érzi, hogy nem tud adni tüzet, hitet, megtartó szerelmet… Bassza meg, annyival szerencsésebb vagy…amíg én Neked az örök szerelmed maradok, nekem csak az örök fájdalom tudsz maradni…hisz hogyan lehetnél az örök szerelmem, mikor az ember nem tud szerelmes lenni a légvárakba, az üres szavakba….még a legsilányabb szerelem sem tűri az üres frázisokat, a folytonos kifogásokat, a szavakat, melyeknek nincs súlya…
Én annyira, de annyira naív voltam, s mindig gyermek maradtam egy felnőtt testben…annyira átkozottul hittem azt, hogy egyek a gyökereink, hogy ugyanabból a fájdalomból táplálkozunk…és mégis képes voltál TE IS kirakni abba a bizonyos lépcsőházba, és magamra hagyni…
http://www.youtube.com/watch?v=I_k6kKSBiRA
„- Az nem is kérdéses, hogy én bolond vagyok. Kérdezd meg a várost. – Mi van ott? Az utazás végén? Mi a végcél? – Nem tudom. Csak az állomásokat ismerem útközben, azokat se mind. Tudás. Szeretet. Egyik se tesz majd neked jót. Mind a kettő fájdalmat okoz. – Ugyan hagyd már abba – förmedt rá J. – Hogyan okozhatnának fájdalmat?? Tudás. Szeretet. Ezeket akarom. Hogyan okozhatnának ezek fájdalmat? – mondta tizenhat évének bizonyosságával, és nevetett. – Nézz rám, fiam – mondta T. bácsi. – Nézd meg magadat ötven-hatvan év múlva. Ezt akarod? Ezt? – Kell lennie valaminek – mondta gyámoltalanul. – Tudás – mondta az öregember. A magányosság szinonimája. És egy ilyen úton tudást fogsz gyűjteni. – Az rossz? – Nem elég. És nehéz És mindaz a tudás, amit egy tanulással, kutatással, megértéssel töltött életen át összegyűjtesz, csak egy kicsi része, csak egy parányi töredéke annak, amire szükséged volna, hogy igazán biztonságban legyél. Erre csak akkor jövünk rá, amikor már meg kell halni. Vagy amikor megöregszünk. Jobb nem is törődni vele. Jobb nem rájönni, hogy hamisak az istenek. Inkább egy hamis Isten, mint a semmi. – Én tudni akarok! – csapott le J. tenyere az asztalra. – És szeretni akarok. – Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján. – Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem. – Ne szeress senkit, J. – A gyűrött arc összeomlott, papírbőrén könnyek szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába. – HA SZERETSZ, VÉDTELEN VAGY. HA SZERETSZ, FÖLFEKSZEL AZ ÁLDOZATI OLTÁRRA, MEZTELENÜL, KITERÍTVE, MEGKÖTÖZVE, BETÖMÖTT SZÁJJAL, NEM VAGY ÖNMAGAD, ÉS EGY VÉKONY SZÁLON OTT LÓG FÖLÖTTED A KÉS. EZ A SZÁL: A SZERETET….” http://www.youtube.com/watch?v=v_pUTgNNw2E Annyival könnyebb Neked, visszabújni „apucihoz”, hisz olyan közegben élsz…hisz a férjed észre sem veszi, hogy a tulajdonát használtam, hogy megbasztam, hogy szerettem, hogy ha már mindebben elfáradtam, csak kinyaltam a thermóját…olyan jó, hogy nem Nektek kell behányni önmagatoktól… És olyan jó, hogy nem Neked kell az életeddel mit kezdeni…hogy nem Neked kell egy másik ember lépését, gesztusát, szeretetét visszautasítani, egy ilyen smssel valamit kezdeni: Szeretlek, mert az vagy aki, mert azt várod az élettől, amit, mert egy különleges, rendkívül mély érzésű EMBER vagy!!! És már nem Neked kellene adni, adni, adni…. Már mindent odaadtam Neked, már nincs több dal, nincs több álom, nincs több tűz amit adhatnék…Ahhoz újjá kellene születni, meg kellene változni…de az az ember már nem én lennék….
Ezzel a dallal kezdődött minden, ez volt az a pillanat, amikor könyörögtem, hogy ne hallgasd meg, ne vidd be a fürdőszobába, ne válj ugyanolyan magányossá mint én…De Te akartad, akartál…engem….mert ez a dal én vagyok….. Én nem kívántam Neked boldog-abb új évet, hisz én többre tartom még ma is a szerelmünket, hogy ilyen maszlaggal próbáljam becsapni magunkat…nem kívánok semmit, csak elengedlek, hogy boldog legyél, hogy most már végre élhesd úgy az életed, ahogy szeretnéd, amiért lemondtál rólam, a szerelmünkről…. Ezzel a dallal kezdődött, és ezzel a dallal búcsúzom el Tőled, és zárom be ezt a blogot, ezt a menedéket…itt már nincs többé helyem…..
Búcsúzás…
2012 január 1. | Szerző: Koralp
Gyakorlatilag az elmúlt pár napban, az ünnepek alatt mindent elveszítettem, ami fontos volt számomra, amiben hittem, ami erőt, és reményt adott…
A tesómat, akinek a mai napig úgy vagyok a tudatában elkönyvelve, hogy egy nőért elhagytam a családomat, aki úgy beszél a majdnem 8 évvel idősebb bátyjával, mint ahogy nem beszél a gyerekével…és most túl messzire ment, túlságosan olyan sebet érintett amit nem kellett volna, és most úgy múlt el a karácsony, hogy nem beszélünk…ennek következményeként, az anyám velem cirkuszolt, mert mindig én voltam az élhetetlen, az örökké balhézó, a mindig minden ellen lázadó a szemében…a pocsék modorú….és most először, még a karácsonyra való tekintettel sem voltam már hajlandó ismét a szőnyeg alá söpörni az örökké visszatérő problémákat…az eredmény még katasztrófálisabb volt mint valaha…
Ennek fényében hoztam el a gyerekeimet, hogy tölthessünk el egy hetet, békében, szeretetben, nyugalomban…egyszerűen képtelenség volt…könnyű lenne ráfogni a hangulatra, hogy a gyerekem mindezeket megérezte, de tegnap este, mikor feküdtek a megvetett ágyban, és néztek egy mesét, a nagyobbik leányom közölte velem, hogy haza szeretne menni…azt hiszem ennél jobban már nem lehetne megölni…mindezt épp az a gyerekem, akiben kívül-belül a magam a folytatását láttam, akiben ott láttam azt, hogy egyszer majd velem fog élni…
Könnyű lenne áltatni magam, hogy mert az anyámnak mindig akkor van világ vége hangulata, amikor a gyerekeim itt vannak nálam…hogy a legfontosabb nagymamai teendőjének csak annyit lát, hogy a gyerekek megfelelő időben keljenek, felöltözzenek, és egyenek…hogy nem tudom megmagyarázni a gyermekeimnek, hogy ez a mama miért csak veszekszik, miért nem tud kedvesen mosolyogni, miért nem ül le játszani velük mint a másik…igen, könnyű lenne ráfogni, hogy ez is hozzá járulhatott ahhoz, hogy nem velem töltik a szilvesztert…de itt én buktam meg mint apa, ezt a kialakult helyzetet én nem tudtam kezelni, akár egy öleléssel, vagy bármivel ami után most nem kellene itt ülnöm magamba roskadva…mert lehetett ez csak egy pillanatnyi szeszély, egy gyermeki vágyakozás is, ami mára már át is alakult, de én mégis haza vittem őket…
És ami még ettől is szörnyűbb volt, hogy ahogy megérkeztünk és kiszálltak az autóból, beszaladtak a lakásba, köszönés nélkül akartak elbúcsúzni…mivel az anyjuk már elment bulizni a 180 km-re élő barátnőjéhez, így a nagymama vette át az élő „csomagjaimat”…akinek a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a gyerekem édességet evett az úton, de akkor is csak az önteltséget láttam, amikor leszidtam a gyerekemet, hogy azért ezt már mégsem….
Tudom, hogy még kicsik ahhoz, hogy felfogjanak sok mindent…de a kialakult helyzetért elsősorban a szülők a felelősek…de hogyan lehetne bármire is esélyem, ha kevés időt tudok a gyerekeimmel együtt tölteni, ha mint csomagokat adom át őket, hogy amióta hazaköltöztek a nagymamához, még nem láthattam az új otthonukat, ha soha nem tudok érdemben beszélni a gyermekeim anyjával….és most is az önelégültséget látom, mint sem azt, hogy a gyereknek egyszer kell ráéreznie arra, hogy ingázhat a két szülő között, ki ígér éppen többet…magatehetetlenül nézem azt, hogy nem tudok semmit tenni, hogy ki vagyok rekesztve mindenből…pedig a gyerekeinkről lenne szó…
És ha mindez kevés lenne, szenteste napján kedvesem is elhagyott, most írjam????…..menetrendszerűen….annyira benne lógott már a levegőben, amikor az ember már érzi, hogy nem tud adni tüzet, hitet, megtartó szerelmet…
Bassza meg, annyival szerencsésebb vagy…amíg én Neked az örök szerelmed maradok, nekem csak az örök fájdalom tudsz maradni…hisz hogyan lehetnél az örök szerelmem, mikor az ember nem tud szerelmes lenni a légvárakba, az üres szavakba….még a legsilányabb szerelem sem tűri az üres frázisokat, a folytonos kifogásokat, a szavakat, melyeknek nincs súlya…
Én annyira, de annyira naív voltam, s mindig gyermek maradtam egy felnőtt testben…annyira átkozottul hittem azt, hogy egyek a gyökereink, hogy ugyanabból a fájdalomból táplálkozunk…és mégis képes voltál TE IS kirakni abba a bizonyos lépcsőházba, és magamra hagyni…
http://www.youtube.com/watch?v=I_k6kKSBiRA
„- Az nem is kérdéses, hogy én bolond vagyok. Kérdezd meg a várost.
– Mi van ott? Az utazás végén? Mi a végcél?
– Nem tudom. Csak az állomásokat ismerem útközben, azokat se mind. Tudás. Szeretet. Egyik se tesz majd neked jót. Mind a kettő fájdalmat okoz.
– Ugyan hagyd már abba – förmedt rá J. – Hogyan okozhatnának fájdalmat?? Tudás. Szeretet. Ezeket akarom. Hogyan okozhatnának ezek fájdalmat? – mondta tizenhat évének bizonyosságával, és nevetett.
– Nézz rám, fiam – mondta T. bácsi. – Nézd meg magadat ötven-hatvan év múlva. Ezt akarod? Ezt?
– Kell lennie valaminek – mondta gyámoltalanul.
– Tudás – mondta az öregember. A magányosság szinonimája. És egy ilyen úton tudást fogsz gyűjteni.
– Az rossz?
– Nem elég. És nehéz És mindaz a tudás, amit egy tanulással, kutatással, megértéssel töltött életen át összegyűjtesz, csak egy kicsi része, csak egy parányi töredéke annak, amire szükséged volna, hogy igazán biztonságban legyél. Erre csak akkor jövünk rá, amikor már meg kell halni. Vagy amikor megöregszünk. Jobb nem is törődni vele. Jobb nem rájönni, hogy hamisak az istenek. Inkább egy hamis Isten, mint a semmi.
– Én tudni akarok! – csapott le J. tenyere az asztalra.
– És szeretni akarok. – Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján.
– Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem.
– Ne szeress senkit, J. – A gyűrött arc összeomlott, papírbőrén könnyek szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába.
– HA SZERETSZ, VÉDTELEN VAGY. HA SZERETSZ, FÖLFEKSZEL AZ ÁLDOZATI OLTÁRRA, MEZTELENÜL, KITERÍTVE, MEGKÖTÖZVE, BETÖMÖTT SZÁJJAL, NEM VAGY ÖNMAGAD, ÉS EGY VÉKONY SZÁLON OTT LÓG FÖLÖTTED A KÉS. EZ A SZÁL: A SZERETET….”
http://www.youtube.com/watch?v=v_pUTgNNw2E
Annyival könnyebb Neked, visszabújni „apucihoz”, hisz olyan közegben élsz…hisz a férjed észre sem veszi, hogy a tulajdonát használtam, hogy megbasztam, hogy szerettem, hogy ha már mindebben elfáradtam, csak kinyaltam a thermóját…olyan jó, hogy nem Nektek kell behányni önmagatoktól…
És olyan jó, hogy nem Neked kell az életeddel mit kezdeni…hogy nem Neked kell egy másik ember lépését, gesztusát, szeretetét visszautasítani, egy ilyen smssel valamit kezdeni: Szeretlek, mert az vagy aki, mert azt várod az élettől, amit, mert egy különleges, rendkívül mély érzésű EMBER vagy!!! És már nem Neked kellene adni, adni, adni….
Már mindent odaadtam Neked, már nincs több dal, nincs több álom, nincs több tűz amit adhatnék…Ahhoz újjá kellene születni, meg kellene változni…de az az ember már nem én lennék….
http://www.youtube.com/watch?v=DO1Bh7rZrog&feature=related
Ezzel a dallal kezdődött minden, ez volt az a pillanat, amikor könyörögtem, hogy ne hallgasd meg, ne vidd be a fürdőszobába, ne válj ugyanolyan magányossá mint én…De Te akartad, akartál…engem….mert ez a dal én vagyok…..
Én nem kívántam Neked boldog-abb új évet, hisz én többre tartom még ma is a szerelmünket, hogy ilyen maszlaggal próbáljam becsapni magunkat…nem kívánok semmit, csak elengedlek, hogy boldog legyél, hogy most már végre élhesd úgy az életed, ahogy szeretnéd, amiért lemondtál rólam, a szerelmünkről….
Ezzel a dallal kezdődött, és ezzel a dallal búcsúzom el Tőled, és zárom be ezt a blogot, ezt a menedéket…itt már nincs többé helyem…..
Oldal ajánlása emailben
X