Kedves
Lola!
Jajjj
úgy látom már megint nagyon beletenyereltem valakinek az önérzetébe, valakinek
ismét sikerült megbántani a mimóza lelkecskéjét…még mindig elcsodálkozom azon,
hogy mennyire irritáló tud lenni személyem…de hát ezeknek az irka-firkáknak épp
ez lenne a lényegük, hogy hatással legyenek…hisz amíg az egyik embernek
csillagos ötöst ért ez az írás, a másiknak meg egy rossz szájízt okozott…de
ettől kerek a világ, hogy ilyen sokszínűek vagyunk…és mivel jobb dolgom
nincsen, épp ezért szolgáltatsz újabb gondolatokat, hogy leírjam, sőt van pofám
még publikálni is…
Megpróbálok
most JÓZAN paraszti ésszel írni, hogy felnyissam kicsi értelmed a világra…ígérem
nem lesz benne semmi magasztos eszme, igyekszem cinizmusomat is a sarokba dobni…
Tudod,
ha egészen más aspektusból közelítek magamra, egy tök normális, átlagos fickó
vagyok, ha ismernél akkor még kedvelnél is…hidd el rengeteg ilyen ember szaladgál
–jajj bocsánat már megint nagyképűsködöm- jelen esetben sántikál a
környezetedben…nekem is megromlott a kapcsolatom a gyermekeim anyjával, és egy
véletlen folytán rám talált egy másik ember személyében a szerelem, a boldogság…aztán
ahogy ez lenni szokott, kiderült, és el kellett jönnöm a családomtól…azóta is vezeklek
böcsülettel…de soha nem olvashattál mocskolódó sort erről a kapcsolatomról sem,
pedig lenne egy pár szaftosabb történetem, de nem stílusom a nyilvános
sárdobálás…és azóta élem az elvált szülők életét….fizetem normálisan a
gyerektartást, majd minden este felhívom a gyerekeimet, amikor csak tehetem
elhozom őket, és igyekszem velük elmenni játszótérre, állatkertbe, strandra…vagy
csak szimplán szeretni őket…de én vagyok az is, aki fél éve dolgozik, és soha
nem hiányzott még a munkahelyéről az alkohol miatt egy percet sem, aki
rámosolyog a pénztárosnőre vagy a helyét átadja az idősebbnek a buszon…mind-mind
általános emberi jellemző…
És jó,
hogy ennyire ismersz Te is, és igazad van, én tényleg egy nyomorult vagyok, aki
elég sokszor érzi magát nyomorultul is…mert a hétköznapi énemen sokszor felül
kerekedik az a fránya nagy igazságérzetem, az a hiperérzékeny szenzor, ami nem
tudja elviselni azt, hogy vannak olyan emberek akik megbuknak férjként,
szülőként, EMBERKÉNT de pénzért kilóra megveszik a kedvesem….és abban a pillanatban
értelmét veszíti minden, a normális-hétköznapi énem, vagy épp a mindent lángba
borító szerelmem…aminek más a közelében nem tud járni, amiért más az életét
odaadná, csak hogy megtapasztalhassa egyszer az életben egy szeletét…
Nos
ilyenkor tényleg nincs más út, pokolra kell szállni annak aki értékelni tudja a
mennyet, nos ilyenkor amikor szar az egész, akkor kell a „butitó szesz”,
elmenekülni legalább ideig óráig ebből a posványból, a szürke emberek, szürke
életeiből…és hát ez magával hozza az írási kényszert, vagy ahogy Ady és nem én
írtam: Ez már egészen művész-érzés, s ilyenkor szeretem csak
Homéroszt, vagy a Led Zeppelint s ilyenkor tudom úgy elképzelni Michelangelót,
ahogy illik.
Ez az
út kétségtelen nem vezethet csak a magányhoz, de nincs más út…aztán ebben a
magányban tud vigasz lenni a gyermekeim felhőtlen kacagása, az amikor hozzám
bújnak, és azt mondják –szeretlek apa…de lehet egy kinyújtott baráti kéz is,
vagy épp a hozzászólásod, hogy vannak emberek akiknek sokkal szarabb,
nyomorultabb az életük…akik képtelenek elfogadni a másságot, akik soha nem
fogják meglátni egy másik ember sorsa mögött mi rejlik, mert képtelenek azonosulni
azzal, ami nem az Ő „értékrendjük”
szerint van….és ostobaságuknak, rossz indulatuknak még hangot is adnak…azt
hiszem erre innom is kell…egy pohár szódát, mert kurvára ég a belem a tegnapi
bortól…