Ady reinkarnációja….

2011 december 21. | Szerző: Koralp |

 

Eszembe nem jutna Ady folytatásának titulálnom magam, de rohadt jó érzés az amikor szembesülhetek a másságom tükörképével, hogy létezett olyan ember aki ugyanúgy érzett mint én…s ha már írni nem tudok, de legalább rátaláltam, magamévá tehetem….mankó, kapaszkodó ebben a vakvilágban…ahogy hull odakint a hó, és én bevackolom magam birodalmamba, váramba…az életem van itt, ennyi maradt, ezt még nem osztogattam szét…bár ez sem igaz, hisz ezekből a könyvekből, filmekből, zenékből születtem én, és formálódtam azzá ami ma vagyok….és hát egyetlen kincsemet –önmagamat- szerte szórtam, adni a legszebb dolog…megbékéltem ezzel, minden úgy van jól ahogy van….már nincs több hűtő, francia ágy, color tívi amit elvihetnél, már nincs több álom amin áttaposhatnál….a legfurcsább, hogy már nem fáj…

Most múlt három éve, december 8.-án, hogy el kellett jönnöm a gyerekeimtől…soha nem tudom kitörölni a nagyobbik leányom fájdalmas nézését, ahogy az az örökmozgó gyerek megkérdezte, hogy hová készülök azzal a nagy fekete nylonzsákkal, mire én csak annyit tudtam kipréselni önmagamból, hogy elköltözöm, Ő megállt, és a szemében ott volt a nagy kérdőjelekkel teli fájdalom…Rengetegszer akartam felrúgni azt a társas magányt amiben éltem, de mindig visszahúzó erő volt a két gyermekem, az önbecsapásom vagy gyávaságom, hogy majd jobb lesz…és végülis egy 3. ember felbukkanása, az iránta érzett szerelem, és a lebukás hozta a végső döntést, hogy jött a reakció:takarodjak….azt a két kicsi csillogó szempárt azóta is egyedül látom magam előtt, soha nem lesz közös szülői felelősség…három év után már lemondtam, mert látom a gyerekeim csak eszköz egy másik ember kezében….Annak a 3. személynek, a  Bestiának legutolsó bejegyzésemben olvashattad mennyire két arca volt….az egyik éne olyant tudott adni amit senki, de valójában a másik éne is… 🙂

Az élet fura fintora volt, hogy Ő is egy „takarodjjal” intézett el, hogy teret adhasson kedvesemnek…hogy jöhessen a szomorú vadságával, mint amilyen én vagyok, hogy lépésről lépésre küzdjünk meg azért a tényért, hogy nincs egymás nélkül…aztán napról napra kellett ráébrednem, hogy én a MINDEN, vagy 20. vagyok a ranglistán…mert a munkahely, meg a gyerek épp beszart, vagy az anyós épp újra haldoklik /nemcsak szürke hétköznapok vannak ám/….eleinte birkatürelemmel fogadtam ezt az állapotot, aztán a végére csodálkozó tekintettel néztem mindenre értetlenül….mert vagy nem a minden vagyok, vagy ha az vagyok akkor kurvára silány egy termék….

Tegnap megnéztem az egyik etalonom, és ekkor jöttem rá az egész kibaszott-elbaszott életemre….A hűtlen című filmről van….ááááá ez egy annyira zseniális film, hogy az valami csoda…..

A szóban forgó jelenet arról szólt, hogy a férjes asszony kiverte a balhét azért mert a szeretője épp mással próbálkozott be…és ebben a történetben a legszörnyűbb, hogy a NŐ úgy van kalibrálva, hogy teljesen mindegy milyen halmazati állapotban van….de neki előjoga van mindenre….hát a faszom…..

Én elfogadom, hogy az anyai ösztönök, meg a nemi identitás egy másféle életutat sejtetnek, csak egyet nem tudok elfogadni, mégpedig hogy minden nő másnak, többnek akarja mutatni magát…és mielőtt végképp kiverném a biztosítékot, pár mondat az én megközelítésemből….

Mára ébredtem arra rá, hogy egyéniségem, személyem mennyire el tud varázsolni embereket, legyen az független vagy férjes nő…ma tudom felfogni azt, hogy szeretni, megérinteni mennyire másképp tudok…hogy az egyéniségem, metsző vadságom mennyire mást hordoz magában mint az elszürkült, kurva unalmas, elcseszett életetek….csak „Ti” nem fogjátok fel soha, hogy választani kell, hogy úgy kell döntenetek, hogy a „szerető” ne halljon bele, hogy a lapos, megszokott életetek mellett párhuzamban nem élhetitek a varázst….mert egyszer döntenetek kell….döntenetek arról, hogy vágytól lucskos pinátok 3 perces menetben kelljen, hogy megfeleljen, kielégüljön, vagy szeretkezni akartok mindent betöltő éjszakán át…..hogy kicsi angyalok vagy a szerelem ördöge érintsen….

Írom mindezeket úgy akinek öt éve van beépítve a katéter, és háááát álmodhat szebb jövőt…

No most bizonytalanodtál el…ki vagyok én, melyik vagyok én???? Ennek az írásnak egyetlen egy lényege van, hogy gondolatokat közvetítsen, még ha nem is a legjobbakat….hogy döntés elé állítson, hogy a gyermeki, szomorú lelkem mellett tedd le a voksod, vagy elfogadd az ördögi Ady énem is…..

Élvezkedj hát….

 

A verseinket nem olvassák, nem látják, s ha látják, nem értik, s ha megértik, jaj nekünk, mert ekkor nem értették meg még csak igazán. Hallunk gyönyörű helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékítőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé, és mi a Péterfián vagy a Nagymester utcán cammogunk kötésig a sárban. Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh jaj, beteljesedik, s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat vagy nem eleget kívántunk.

 

 

Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de a szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen. Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája. Néha olyan fegyverszünetet tart a lelke, hogy a halál és temető valósággal csataterek hozzá mérve. Máskor zúgva, mindent elöntve indul meg, mint valami kiszabadult mesefolyam, s ilyenkor megszégyenül előtte minden bivaly-idegrendszer és isteni egészség.

Két fajtájú mámora van a bornak, de csak nagyon finom ideg-szerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitüzesít bennünk minden öröm-hajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel. Fejünket feszítik, ha fölkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés, s ilyenkor szeretem csak Homéroszt, vagy a Led Zeppelint s ilyenkor tudom úgy elképzelni Michelangelót, ahogy illik. Hangsúlyozom: ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Ehhez nincs közvetlen köze az alkohol-mérgezésnek, a mámornak, ez az idegeknek perverz bűvész-mutatványa, amiből csak a kikiáltó harsány szava hiányzik: köszönjük, kedves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk.

 

 

 

 

ÜLÖK AZ ASZTAL-TRÓNON

Ülök az asztal-trónon,
Én, mámor-fejedelem
S fejemet, a süllyedtet,
Följebb-följebb emelem.

Nagy szemeim tüzelnek,
Fülemben ifju dalok.
Orrom, szám, szivem töltik
Muskotályos illatok.

Boros, nagy dicsőségem
Villámlik, szinte vakít.
Kiáltok: »Hozzatok, hejh,
Egy inséges valakit.«

»Ma királyi kedvem van,
Ma az élet meghatott,
Ma sajnálok, ma szánok,
Ma szeretek, ma adok.«

S az első bús jöttmentnek
Pénzecském megcsörgetem
S királyian, vidáman
Lábai elé vetem.

A MI GYERMEKÜNK

Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.

Ha jönnek az új istenek,
Ha jönnek a nem sejtett órák,
Valamikor, valamikor
Kipattannak a tubarózsák
S elcsattan hosszú csoda-csók.

Mások lesznek és mink leszünk:
Egy napvirág-szemű menyasszony
S egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon
S áldott legyen a mámoruk.

S áldott legyen, ki: te meg én,
Ki az övék, kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a gyermekünk.

Kit napvirág és napsugár
Új igére, új dalra termett,
Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.

TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

A MÁSIK KETTŐ

Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.

Búcsú sikertől-asszonytól

Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

Áldomás

 Áldomást tartok.
Künn, vaksötétben zivatar harsog.
Olyan, milyenben kőtáblát kapott
Népösszetartó, nagy eszű Mózes…
Az asztalomon gyilkoló szesz…

Ennek a gyilkos, butító lének
Nagy szerepet szánt a balga élet,
Öntudatrabló egyedül itt lenn,
Ami felséges, uralja minden,
Az alkohol a romboló isten!…

A földön mindig éltek emberek,
Tudásra vágyók, telhetetlenek,
Nagy agyvelők, ferdült koponyacsontok,
Voltak a földön mindig-mindig
Világmegváltó, balga gondok.

De volt a világon megváltó mámor,
Volt butitó szesz, parányi sátor,
Hol mámoros fej kőpárnát kapott,
Hol elbutultak felséges agyok…

Kik a tömegnek széles vállán ültek,
Kik Pantheonba, Parnasszra kerültek,
Jámbor merengők, hízó testek voltak,
Kik alkudozva írtak és csaholtak.
A nagy tudóktól nem maradtak tettek,
Ők a nagyságnak mártírjai lettek.
Csodás fejük oly rémes lázban égett,
Mihez jeget nem adhatott az élet,
Szemük olyan kegyetlen tisztán látott,
Hogy pokolnak látták meg a világot
S kik rátermettek messiási sorsra:
Belefúltak mámorba, alkoholba.

Züllött nagyok, mártírjai az agynak,
Ez éjszakát tiértetek virrasztom,
Bizsereg már a mámor agyvelőmben:
Én sem hiszem, hogy valaha virradjon.
Ferdült agyaknak mindig egy a sorsa,
Bolondok háza vagy a zsibbadt mámor,
Nőni fog a ti számotok sokáig,
Felejtett, züllött félisteni tábor.
A lázas agy butuljon el örökre,
Nagy gondolatra szükség nincsen itt, –
E gyilkos szeszt tireátok köszöntöm,
Nyugalmatokra: elzüllött zsenik!…

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.