Tudod, ünnep lesz megint…

2011 augusztus 20. | Szerző: Koralp

 

Ma olyan furcsa, érzelgős hangulatban vagyok, ülök a
monitor előtt, mondhatni megszokott helyemen, és a youtubeon zenéket
hallgatok…és arra eszmélek, hogy visszapillantok az előző egy évemre, évünkre,
hisz kedvesemmel tavaly augusztus 20.-án ismerkedtünk meg…óhatatlanul eszembe
jut, hogy mennyit változtam, változtál, változtunk…

Nem vártalak, nem akartalak….és mégis beszöktél totálisan
az életembe, mint ahogy én is a Tiédbe…Nem képzeltük, hogy ez lesz belőle,
pedig ott bújkált kimondatlanul, akaratlanul az első perctől kezdve…Neked ott
volt a férjed, a házasságod, nekem meg a „bestia”, aki bármilyen kalamajkát is
tudott okozni az életemben, de nagyon szerettem….és minden hiába volt,
örvényként szippantott valami megmagyarázhatatlan erő, szeretet egymáshoz…és
végleg megváltoztattál…

A bennem tomboló nyers erőt megszelídítetted, általad
tanultam meg önmagamat becsülni…mindig arra vágytam, hogy valaki megértsen,
igazán értsen, szavak nélkül, hogy valaki jöjjön aki a máz, a jelmez mögé is bepillantson…és
Te vagy az egyetlen ember aki mindezt megtette…mennyire fura érzés volt, hogy
egész életemben erre vágytam, és mégis mennyire küzdöttem ellene, mennyire
fájdalmas volt az a felismerés, mikor ráébredtem mennyire meztelenné váltam
előtted, és ezáltal teljesen kiszolgáltatottá…és soha nem éltél vele vissza,
mert Te is ugyanezt az utat jártad be…egyszer valami olyasmit írtam smsben,
hogy az életem legszebb szerelmi vallomása Neked: Ha egyszer valami velem
történne, akkor mesélj a gyerekeimnek rólam, mert csak Te tudod igazából, hogy
milyen ember az apjuk…

Az első találkozásunk, az első szerelmeskedésünk 45
évesen tett férfivá…először szembesültem ugyanazzal a szenvedélyjel, tűzzel ami
bennem is lakozott….

Ez a dal tényleg rólunk szól…

http://www.youtube.com/watch?v=MTeU7YBCVxo&feature=related

És volt úgy, hogy elfáradtunk, hogy feladtuk…nem tudtunk
élni azzal a kinccsel amit egymásnak jelentettünk, mert felmorzsoltak bennünket
a hétköznapok, a távolság, ez az abnormális életforma…

Utoljára most június 3.-án…/ezért volt ez a durván egy
hónapos csend nálam, mert nem igazán láttam értelmét az írásnak/…aztán rá 10
napra megbeszéltünk egy találkát egy strandon, hogy a gyerekeimmel is
megismerkedhess személyesen, és egyben el is búcsúzz, mint ahogy egymástól is…

Ekkor ébredtem rá, hogy a mindent veszítem el, hogy
mennyire szeretlek, mert volt erőm, emberi tartásom elengedni…Már nem
beszéltünk a miértről, nem hoztuk szóba azt, hogy mégsem kellene szakítanunk,
csak szavak nélkül láttuk egymás tekintetében az elmúlhatatlan szerelmet…és így
is búcsúztunk el…elkísértél a „Pezsóig”, bekötöttük a csajaimat a gyerekülésbe,
és öleltük és csókoltuk egymást percekig…Te csak annyit tudtál mondani,
szeretlek, örökké szeretni foglak…én a könnyeimmel küszködve csak egy
köszönömre voltam képes…MINDENT KÖSZÖNÖK…és beültem a kocsiba és
elhajtottam…ennél kegyetlenebb szakítás, elbúcsúzás nincsen….de ezek tényleg mi
vagyunk, nekünk a szerelmünk is ennyire gyönyörűen kegyetlen….

Kilöktél az életbe, mert szerettél, szabaddá akartál
tenni, mert ismertél, bárkinél jobban, és tudtad, hogy az élni akarásom
dolgozni fog…az angyalkák vigyáztak rám, küldtek egy olyan embert akinek a mai
napig csak hálával tartozhatom, hogy nem zakkantam bele abba az időszakba…az
élet fura fintora, hogy mindezek ellenére mégis rossz időben, rossz pillanatban
ismerkedtünk meg….

Két hét múlt el úgy, hogy semmit nem tudtunk
egymásról…aztán elég volt egy névnapi üdvözlő sor, és a részemről a szokásos
„Kisspista” stílus, „menj a picsába” válaszreakció…és ahogy meghallottuk egymás
hangját minden erőnk, megállapodásunk, naiv tévhitünk egy szempillantás alatt
összeomlott, mert mi összetartozunk….”Két világ, ami együtt van jelen”…

Rengeteg beszélgetés zajlott le közöttünk telefonon
keresztül, sok-sok időre volt szükségünk, hogy megtanuljuk megbecsülni azt amit
jelentünk egymásnak, amiről lehet más egész életében csak álmodozik…

Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl, bennem sem múlt el
nyomtalanul az elmúlt 1-2 hónap eseményei…és Te mióta újra együtt vagyunk
szelíd szeretettel fogod a kezem a „háttérből”….és ahogy most láttad, hogy
lassan elfogy az erőm, hogy kezdek egy kicsit hite hagyottá válni, magadhoz
emeltél…

Tegnap mint ama bizonyos dalban, mi is úgy
cselekedtünk…”Indulj el egy úton, én is egy másikon…hol egymást találjuk,
egymásnak se szóljunk….aki minket meglát, mit fog az mondani….azt fogja
gondolni, idegenek vagyunk…idegenek vagyunk, szeretetet tartunk….ahol
összegyűlünk, ketten szeretkezünk…”

Mindkettőnk számára egy félúton található Tesco
parkolójában találkoztunk, hogy utána az én kocsimmal elhajtsunk a legelső
olyan eldugott helyig, ahol 3 hónap után egymáséi lehessünk…Két perc keresés
után meg is találtuk azt a kukoricatáblást ahol az iszonyatos hőségben
hálózsákomat leteríthettük a hepe-hupás szántóföldre….És nem kellene
felvállalnom, de mégis megteszem, hogy az annyiszor emlegetett egészségem most
először jó kis időre cserben hagyott…máskor tuti bepánikoltam volna, most
viszont nem érdekelt, mert másképp kényeztethettelek, jó volt, hogy csak
adhattam….

És amilyen sebtében találkoztunk, olyan gyorsan ment
mindkettőnk vissza…A beszélgetésre már csak otthonunkból volt lehetőségünk
telefonon….és a találkozásunk, a fizikai kontaktus, az ölelés teremtette meg
azt a lehetőséget, hogy elmúljanak a bennem felerősödő kételyek, hogy emberi várakozási
időbe kerüljön az összeköltözésünk lehetősége…

Mindezeket írtam szerda éjjel, és már nem maradt erőm
ahhoz, hogy úgy fejezzem be ezt az írást, hogy méltóképpen emlékezhessek meg az
egy éves „szülinapunkról”….

Most ismét itt ülök a gép előtt, ugyanúgy mint egy éve,
és eszembe jut az, hogy ugyanilyen gyönyörű napsütéses idő volt, és hogy
mennyire fájdalmas, reménytelennek tűnt az életem…és abban a kilátástalan
nihilben bukkantál fel, hogy megismerhesselek, hogy új értelmet adj az
életemnek, hogy Te légy a MINDEN….

Itt ezen a nyilvános oldalon szeretnék Neked megköszönni
mindent, az elmúlt gyönyörű évet, a következő évet, éveket, a ránk váró jövőt,
életet, azt a mérhetetlen sok ajándékot, szeretetet amit kaptam, azt, hogy
vagy, hogy ilyen vagy, és nekem vagy…Köszönöm…

Az én ajándékom ez a dal…

És kedves látogató, ha erre tévedsz, ha olvasol, Te is
légy vendége ünnepünknek, Te is légy részese a boldogságunknak, örömünknek…Kívánom,
hogy Te is élj meg hasonló csodát…Hallgasd a zenét, ha más nem Cserháti Zsuzsa
énekében gyönyörködj, igyál meg egy pohárka finom bort…és Te sem feledkezz meg
az esti tűzijátékról…ami most a mi ünnepünkről is szól….

http://www.horvathattila.hu/dalszovegek/balazs-feco/idotores-2003/tudod-unnep-lesz-megint/

És majd leszek egyszer én…

2011 augusztus 15. | Szerző: Koralp

Repültél már bekötött szemmel, hogy átadd magad a
szabadság érzetének, és egyben kiszolgáltatva???? Zuhanni valamibe, és átélni a
mindent??? Kielégülni, és vaddá válni???? Monogámnak lenni, úgy hogy szeresd a
világ összes nőjét/pasiját???? Szeretni és gyűlölni egyszerre???? Nincstelenné
válni, úgy, hogy lábad elé terítik a világ kincsét???? És szeretni, szeretni,
szeretni???? Jártál már poklot, hogy úgy érezd nincs értelme semminek????
Amikor mint gyermek az anyjába a körmét úgy vájja beléd az élet a teljes
reménytelenségét????

Nyalták már ki bibédet úgy, hogy holnap már halott
minden???? Meghalt már az ajándékba kapott virág, eltört az a cd amin a közös
dalodat őrzöd???? Meghal minden, és Te csak szeretsz…csak szeretsz…máz és
külsőségek nélkül…meghalsz, megfeszül a tested a másik karjaiban…

 

Ha volt szavam, hiába volt
Ha volt erőm, mi takarta el
Mint szememtől a csillagok
Messze tűnnek a holnapok

Ha volt szavam, hazátlan volt
Ha volt lelkem, mi takarta el
Bújtass el gyönyörű nyárban
A távolból nyújtsd kezed

Álmaim, mínt fák között a fény
Álmaim, fehéren, feketén
Álmaim, mint sínek közt a szél
Tündöklő remény

Vezess át
Ezen a sivatagon, vezess át
Ezen a sivatagon, vezess át
ezen a sivatagon

E világon mindig így lesz
Szavaim keresik, hol az út
Vagy feltör magasra egy szép üzenet
Vagy vállamra visszahull

Álmaim, mínt fák között a fény
Álmaim, fehéren, feketén
Álmaim, mint sínek közt a szél
Tündöklő remény

Vezess át
Ezen a sivatagon, vezess át
Ezen a sivatagon, vezess át
ezen a sivatagon

Nem keresem, aki megért
A Nap a lelkem, ha régi az éj
Csak egy napot kell várni, vagy ezer éjszakát
Csak egy napot, vagy ezer éjszakát

Vezess át
ezen a sivatagon, vezess át
Ezen a sivatagon, vezess át
ezen a sivatagon

És Te kiszolgáltatva, mint ahogy sohasem, átadod a kést….és
várod azt, hogy lesújt-e és vajon csak a Te a végzetedet okozza-e…vagy,
mindketten belehaltok…

Bassza meg, én ilyent itt sehol sem találok, nem olvasok és
ez a tény megrémiszt…kedvesem hát gyere, használd ki ezt a lehetőséget…gyere,
és birtokold azt amit mások nem tudnak megadni…se Neked, sem nekem….

Mi az anyámért akar mindenki valamit???? Miért olvasom
újból és újból azt, hogy az egyik egy faszt akar a nunájába, /és bazd meg olyan
tapló vagy, hogy a vörös bort nem hűtjük, de Te nőnek játszod magad/ a másik
állandóan fogyni akar, a 3. meg már 50. hete babát vár….én meg kishülye csak
szeretni akarok…úgy, ahogy itt is otthontalan vagyok…

Hajléktalan vágyam otthonra kéredzkedik…

 

„Egy szép reggelen, arcod átsuhant előttem csendesen,

Ha futok az életért, mert mögöttem minden ég, Te adsz
védelmet nekem…

Ülsz az ágyamon, kezemhez ér kezed, ez a legszebb érzés
nekem

Te messze vagy, és én még messzebb vagyok…

Túl sokáig voltál egyedül…

Ne hidd, hogy elveszett, minden álmod, éneked…

Ne hidd, hogy elveszett, minden álmod, éneked…

 

Ha futok az életért, mert mögöttem minden ég, Te adsz
védelmet nekem…

Féltő könnycseppek, szemedben fénylenek,

Már nekem adtad rég az életed…

Te messze vagy, és én még messze vagyok…

Túl sokáig voltál egyedül…

Ne hidd, hogy elveszett, minden álmod, éneked…

Ne hidd, hogy elveszett, minden álmod, éneked…