Vannak üzenetek, melyeket ki nem mondunk…mégis üzenetek…

2011 április 12. | Szerző: Koralp |

 

Régóta nem írtam, de most vulkánként törnek elő belőlem a gondolatok, érzések, elfeledett emlékek…az életem…nemrég olvastam egy történetet, aztán ezt még megfejeltem egy szomorúan szép zenével…este kedvesem nem győzött ölelni…skypeon keresztül…

Vannak sorsok, amikor egy életre elvágják az emberek magukat a jövőtől, és azzal, hogy a csodát, a tökéletességet választják, örökre magányossá válnak…Látszólag minden rendben tűnik ezeknél az embereknél, hisz kedvesek, mosolygósak, esznek-isznak, mulatoznak, de mégis olyan magasra tették fel a lécet, hogy végérvényesen elvesznek, a legbelső szobába már senkit nem mernek beengedni…soha nem láthatod őket szomorúnak, nem láthatsz könnyeket a szemükben, de mégis ott van kiirthatatlanul azaz átkozott szomorúan szép fájdalom…soha nem beszélnek róla, de elég egyszer belenézni a szemükbe…Ilyen a mi életünk is, és ezért mesélek most a megismerkedésünkről, szerelmünkről…

Tavaly augusztus 20.-án ismerkedtünk meg…soha nem fogom elfeledni, minden pillanata annak a napnak a zsigereimbe  ívódott bele…hiába volt gyönyörűen szép napsütéses idő, én itt ültem bent a szobámban a gép előtt, és bámultam ki a fejemből…mérleget vontam az életemről…

Augusztus 3.-án dobott ki életem párja, a „kedves”, a HÁZÁBÓL, ahogy nyomatékosan megnyomta a birtokos jelzőt…és mindezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem a gyerekeim előtt csinálta volna önálló kis műsorszámát…a 4 és 7 éves gyerekeim szeme láttára, akik rajongtak érte…rengeteg időnek el kellett telnie ahhoz, hogy pici lelkükkel meg tudjam értetni, hogy mi már miért nem megyünk vissza soha „oda”, hogy már ne legyen napi szinten felhozva a „kedves”…mindezek ellenére az összeveszésünk után egy jó héttel újra kerestük egymást, újra felvettük a kapcsolatot, hogy 19.-én este ismét megbántson, igaz most csak skypeon keresztül…

Nos ilyen előzmények után vontam mérleget…van két gyönyörű csöppségem, akikkel ha nem is élhetek együtt, de szerethetem őket…van egy kuckóm, ahová bármikor visszatérhetek, hogy menedékre találhassak a videó-dvd-bakelitlemez-cd-könyv-gyüjteményem közepette…mert ezek ha csak tárgyak is, de mindegyikben ott van egy darabka emlék, hogy néha felemeljen, néha pedig mélybe taszítson…és sorba vettem a szart is…van egy Pezsóm aminek a hátulját részegen összetörte a „kedves”, egy csomó tartozásom, melyet közösen halmoztunk fel, de valahogy érdekes módon ez is rajtam maradt…pár ott maradt használati tárgy, amik nem férnek be egy személyautóba…és ha mindezt kevésnek találnám egy félresiklott életem…annyira magányosnak és kilátástalannak láttam az életemet, hogy azon röhögtem, hogy most mi a szart fogok csinálni a kétszer 100 perc ingyen lebeszélhetőséggel, nem beszélve a havi kétszer 1000 ingyen sms-emmel, mikor totál de totál egyedül vagyok…

A leggyilkosabb mégis az volt, hogy láttam, ahogy online lett a skypeon…és úgy ültem itt éjfélig, majd zártam le a gépet, hogy egy sort nem írtunk egymásnak, mint két régi ismerős, akiknek most nincs mit közölniük egymással…

Nos ekkor lépett be az életembe….Ő…vagyis először nem is ő, hanem a kisfia…egy stratégiai játékban írt egy levelet, és kedvesen invitált, hogy álljak be a csapatukba melynek vezetője az anyukája…visszaírtam egy udvarias levelet és poénból megkérdeztem, hogy hány éves az anyukája, meg miért nem ő ír…hamarosan aztán jött is tőle a levél, később elárulta, hogy azért írt, mert szimpatikus volt számára, hogy a kisfiának „emberi” volt a válaszom, és tetszett neki a pimaszságom is…ezután vettük fel egymást, 21óra 52 perckor skypeon…

A mai napig sokat zrikáljuk egymást, hogy életünk legnagyobb baklövését követtük el, mert a sorsunk ekkor pecsételődött meg…