Jól van ez így, minden rendben…

2011 április 1. | Szerző: Koralp |

 

Na, szóval ott kezdődött az egész ma, hogy elfogyott a chilis bab…mondjuk nem csodálkozom, amikor képes vagyok éjszaka 2 környékén még egy adaggal melegíteni, mert éhes vagyok…világéletemben ilyen voltam…amikor még a húszas éveim elején hazaértem a délutáni műszakból és éjfélkor neki ültem kajálni, vagy amikor még a családommal éltem együtt…szerettem ezeket a pillanatokat…amikor már minden és mindenki elcsendesedett, a gyerek/ek és anyjuk már az igazak álmát aludta, no nekem akkor kezdődött az élet…nem kell itt világra szóló csodákra gondolni…egyszerűen csak arról van szó, hogy ilyenkor ültem le, és gondoltam át a napomat, vagy épp ilyenkor írogattam…de nem tagadom, néha megajándékoztam magam valami finom nedűvel, és hát ez a gyönyörű bizsergés hozta magával a kedvenc zenéimet is…komfort érzésem maximumra járt…no ilyenkor tudtam „művészi szintre” hozni önsajnálatomat, ilyenkor tudtam igazán szeretni önmagamat…mert néha kell, igenis szükség van arra, hogy saját magunkat is kényeztessük…hááát ezekben az állapotokban támadtam meg sokszor a kamrát /ami egy szekrényből állt/ vagy sarkig kitárva a hűtőt, és előtte állva zabáltam két pofára, hogy pityókásan belevigyorogjak a csendes éjszakába, hogy jól van ez így, minden rendben…

Visszatérve, nos ott tartottam, hogy elfogyott a kajám, és mivel továbbra is egyedül vagyok, így valami meleg vacsoráról kellett gondoskodnom…gyorsan ki is módoltam, hogy csinálok egy finom hagymás, majorannás csirkemájat…a főzésben azt szeretem még, hogy közben olyan pompásan el lehet elmélkedni, vagy ha van társaságunk beszélgetni…szólóban most maradt a gondolataim szabadjára engedése…  

Alapjában véve három téma járt az agyamban…legelőször természetesen kedvesem…egésznap vesztünket éreztük akárhányszor beszéltünk telefonon, pörögtünk, húztuk egymást, és mindenen nevettünk, nevettünk…meg is állapítottuk, hogy „szakításunk” óta először éreztük egymást ennyire felszabadultnak…és hát természetesen már nagyon vártuk a csütörtököt, hogy ismét találkozhassunk, újra fizikálisan is szerethessük egymást, talán úgy mint még soha…

A másik meghatározó érzés az egy picit a szomorúság volt…már többször említettem, hogy van egy kedvenc blogíróm itt ezen az oldalon, többször szólítottam meg, párszor írtam is neki az üzenőfalára…most utoljára pénteken tettem ezt…vártam, nagyon vártam, hogy valahol majd legalább egy sorban reagál…aztán ma olvastam egy újabb blogbejegyzését…ebből megértettem, hogy Ő nem nyitott az ismerkedésre, azt viszont továbbra is homály övezi, hogy miért???? Már nem fogom firtatni, elfogadtam rejtett üzenetét, hogy nincs üzenet, és ebből értek…Marad továbbra is a „titokzatos kedvenc”, mert mindentől függetlenül továbbra is nagyon tetszenek az írásai…

A harmadik gondolatsor már egy kicsit filozofálgatásra adott okot…ma megint sok blogbejegyzést olvastam…én azt a következtetést vontam le, hogy nagyon sok magányos ember írogat itt ezen az oldalon, akik valamit várnak az írásaiktól, sok kételyt látok, amikre talán itt várnak választ, megoldást…(nekem mindig is egy menekülési forma volt az írás…most is az…)… Azt hiszem ez önmagában nagyon jó, hisz egy lépést teszünk a gondjaink kezelésére, nyitunk a világra…viszont azt tapasztalom, hogy rengeteg ember nyit a világ felé, de ezzel a lépéssel el is rugaszkodnak a világ elől…Sokan keresik az igazit, a nagy Ő-t, és közben nem értik, hogy soha büdös életben nem fogják megtalálni ezzel az életszemléletükkel…még egy snassz hétköznapi szerelem sem fog jönni kívánságra, mert a vágyunk  ezt kívánja, mert ki tudja mióta nem voltunk pasival (nem önmagamról írokJ)…a szerelmet nem lehet beskatulyázva megtalálni…és itt nem csak a külsőségekre gondolok (elsősorban a magasság ami nálam kiveri a biztosítékot…normális méretem van, tehát nem azért dühöngök, mert savanyú a szőlő) hanem a belső iránti igényre is…ehhez azonban én úgy érzem ezek a hölgyek, és urak is túlságosan röghöz kötöttek, hiányzik a nyitottság…és elsősorban az adni akarás…mindjárt a nagy Ő-t akarják, de közben meg lehet, hogy nincs egy jó szomszédjuk, egy jó kolléga, vagy épp egy barát…ha az nincs, akkor hogyan akarnak egy sokkal összetettebb dologban kiteljesedni????? Nekem ezek voltak ma a benyomásaim, hogy az apró, pici örömök mellett is sokszor elmegyünk vakon, mert kierőszakolt dolgokra vágyunk, amiket épp azért nem találja meg nagyon sok ember, hogy azt a pici dolgot sem veszik észre…

Úgyhogy most én átadom magam annak a pici örömömnek magam, amit most a kulináris élvezetben találok meg, hogy majd csütörtökön egy másféle boldogságnak tudjak örülni, maximálisan élvezni…

Jó étvágyat…nekem is…