18 óra 51 perc

2011 március 16. | Szerző: Koralp |

 

18 óra 51 perc…nem rég kaptam egy smst ismét Tőled, amiben ez volt…hiányzol…ez kegyetlen, nem rég mit írtam???? 16 óra 11 perc…Hiányzol…Most először mertem ezt kimondani, először mertem szembesíteni magamat ezzel az érzéssel…annyira egyre gondolunk, és mégis már mint két idegen, mintha kötelességből levezetne…nem merünk szólni egymáshoz, nem tudjuk mit kellene mondani…és kialakul ez a köztes állapot…

3 óra 54 perc…nincs ennek a telefonnak az akkujának semmi baja…mindig ezen nézem az időt, legalább egyúttal megnézem a fotódat…szeretem ezt a képet rólad…legalább ez egy közös szép emlék, amikor még hittünk, amikor még boldogok voltunk…és ha lemerül, akkor nincs miért töltőre tennem…nem tudok aludni…esküszöm megpróbáltam aludni, több órája nem inni…és igazából nem tudnám megmondani, hogy aludtam-e, vagy csak volt egy mélyebb szakasz amikor úgymond nem voltam éber…de most muszáj innom, lehetőleg valami ütőset…fizikai fájdalmaim vannak, most értem el ahhoz a józan pillanatomhoz, hogy amikor rád gondolok a gyomrom összeugrik, mert világos tudattal felfogom, hogy örökre elveszítettelek…most iszonyúan szenvedek, remélem Te vagy annyira bátor, és erős, hogy kevésbé kaparod a falat…más ezt ha olvasná akkor azt mondaná, hogy mekkora önsajnálat lakozik bennem, de Te tudod, hogy most először nincs bennem az, először az életemben „jó kis itókák hatására művészi szintre emelem az önsajnálatomat, azt, hogy szeretem magamat”…először félek az életemben, mert összezárult minden a fejem felett…és tudom, ha megnyomom azt a gombot, hogy küldés akkor az utolsó szálat is elvágom a külvilággal, amit még a Te személyed jelentett…Te tudod egyedül, mert ismersz, hogy miért csinálom ezt…Te tudod, hogy nem sajnáltatni akarom magamat, nem visszasírni, nem zsarolni, nem zaklatni akarlak…hanem eltaszítani…mert szeretlek… Te részese voltál aug. 20.-ától is egy szakításomban, és van összehasonlítási alapod, hogy az ehhez képest babazsúr volt…mert ha fájt is, de dolgozott bennem az élni akarás, a túlélési ösztön…/lásd, hogy jelentkeztem a travira, és esélyt adtam, hogy ismerkedjem/ és ha ez valahol még romokban is fellelhető, de már én magam ölöm meg azért, hogy belefáradtam abba, hogy igazán abban a dalomban az a bizonyos „esély” soha nem is létezett…ezzel Te is tisztában vagy…ezért tartod magad gyengének, gyávának, amiért valójában nem tudlak kárhoztatni, mert természetes dolog, hogy a két gyermeked és a saját életedet nézed, mint ezt a hülye “kisspistát”…tényleg nem haragszom, és nem csökkent ezáltal a csodálatom…Te mindent megpróbáltál, Te tényleg szeretsz…de már most úgy érzem amit csinálsz az csupán lelkiismeret furdalásból ered…pedig ne legyen, mert Te csak „élni”, túlélni akarsz…

Te megértetted, hogy ott abban a pillanatban én mást nem mondhattam Neked, megértetted, hogy mennyire szeretlek…csak azt nem, hogy valójában nekem mennyire lenne szükségem Rád…”És én hittem és hiszek abban, hogy ezek a dolgok realizálódtak volna és képesek lettünk volna mindezt túlélni.” Kedvesem Te már nem hittél nekem…Te nem értetted meg, hogy amikor egy ember életében minden összejön, amikor összecsapnak a feje felett a hullámok akkor szükség van a kinyújtott kézre…és Te ellöktél magadtól, mert már nem akartál hinni, már csak önmagadnak bizonygattad mennyire szeretsz…és ezért érzem azt, hogy már csak levezetünk, hogy még érzel irántam egy felelősséget, de arra vágysz valójában, hogy ÉN  szüntessem meg ezt a köztes állapotot…és mivel ismersz, tudod, hogy én ezt a kedvedért meg is teszem…

Mire gondolok???? Azt kéred, hogy szeretnéd tartani a kapcsolatot a gyerekeimmel, ha megengedem, és majd alkalom adtán velük, és velem is találkozni szeretnél….Szerelmem ugye Te most ezt nem gondolod komolyan???????? Hogyan fogunk mi az egymás szemébe nézni, mit fogunk mi mondani egymásnak???? Ha azt írod, hogy szeretsz, a minden vagyok, hiányzok, de valójában lemondtál rólam, már nem engeded, hogy szeresselek, már semmit nem tudok az életedről, már semmit nem tudunk mondani, már megint csak egy újabb kérésednek kelljek, hogy megfeleljek…Aug. 28.-án 8 nappal megismerkedésünk után azt kérted, hogy értsem meg, hogy Te kiszállsz az életemből mert úgy érzed, hogy csak egy eszköznek érzed magad…aztán másnap azt írtad, hogy szükségünk van egymásra…aztán volt amikor azt kérted, hogy utoljára még álljak fel…most arra kérsz, hogy   „Te pedig kérlek gondold ezt át és ha érzel magadban annyi erőt, hogy elfogadj így, akkor kérlek jelezz felém és akkor találkozzunk…” És legközelebb már azt kérnéd, hogy Te ebben az önpusztításomban nem tudsz részt venni????????? Már töröltelek a skype partner listámról /mennyire hülyén hangzik/ mert egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy lássam, hogy felbukkan a neved, és ne írjak…de miről édes cicám???? Hogy már nem szeretlek???? Hogy már valójában nem akarok beledögleni a hiányodba????? Vagy arról, hogy most már nyugodtan jöhetsz, mert nem érint meg a személyed, már nem kívánlak úgy mint még soha senkit sem????????

A gyerekeimnek is mit mondjak????? Ma is, ill. tegnap este az anyjuk ismét meggyilkolt…TEGNAP ÜZENTE  a gyerekek által, hogy szombaton suli…ezt még véletlenül sem tudta volna közölni a múlt héten, hogy esetleg elhozhassam a gyerekeimet, vagy hogy most ne megint az legyen, hogy én csak 3 hetente vagyok kíváncsi a gyerekeimre…mert így a hétvége most kiesik…de eddig legalább ott voltál, megnyugtattál, hogy kicsim majd fog ez rendeződni…most már ezt is kénytelen leszek egyedül lenyelni, mert nehogy azt hidd, hogy ezt, hogy mi már nem vagyunk együtt J. nem fogja megtudni, és nem fogja könyörtelenül kihasználni…..de nem érdekel, törölje belém az aki akarja a sáros cipőjét….