Ahogy kezdődött, avagy az első sorok

2011 március 15. | Szerző: Koralp |

 

Szombat, március 12. hajnal 4 óra 37 perc….azt hiszem baromira szerencsés vagyok, maradt még az estéről borom…újra ki tudom magam annyira ütni, hogy majd valamikor reggel ismét elájuljak…igen azt hiszem szerencsés vagyok, mert megspórolok a rajtad nyert útiköltségen 430 Ft-ot, egy újabb üveg bor árát, egy újabb adag  altatót…nem tudom a többi nappal mi lesz, de felfogom ezt ünnepnapnak…azt hiszem néha tényleg meg kell tanulni meglátni mindenben az örömöt….számolgatok, mérlegelek, egyenleget vonok…van még 3 doboz cigim, 1 dl páleszem, és egy üveg tőled kapott whiskym…(bár ezt megfogadtam, hogy amikor majd együtt leszünk, csak akkor leszek hajlandó felbontani, azaz most már soha) na a borom elfogyott…SZAR AZ EGÉSZ…különben ez az egész totál úgy hangzik mint egy hajótörött napló, csak én már nem várom azt a hajót, már nem gyújtok látványos nagy tüzet, hogy héééééé emberek itt vagyok, mentsetek meg, vegyetek fel, vigyetek el…azt hiszem először feladtam…biztos majd egyszer még feléled az élni akarás, de kiba…ottul meg fogom gyilkolni…

Azt hiszem ez az állapot abszolút nem ért váratlanul….ki látott már ilyent, előre megjósolni egy hajótörést??????????? Hányingerem van…de mi a franctól????? Tengeri beteg vagyok egy szigeten????? Egy önmagam által választott szigeten…

Visszatérve, tényleg minden jel arra mutatott, hogy így fogom végezni…és , most már tudom: BEFEJEZNI…mindig mondták, hogy “Kisspista” Te magadra fogsz maradni, ha így folytatod…és én folytattam…aztán jöttél Te, és mindent megváltoztattál, úgy hogy nem fájt a változás, a változtatás….megnyíltam előtted úgy mint más előtt még soha, teljesen meztelenné és ezáltal védtelenné váltam, és hittem benned, hittem újra magamban, benned, a szavakban, a szerelemben…

9 óra, 27 perc…De mindig és mindig tudtam, hogy ez így fog alakulni!!!!! Volt egy dalunk, de önző módon volt egy saját dalom is…emlékszel????

Kérlek, semmit ne mondj.
Én nem hiszek túl könnyen.
Túl sok félelem van
már mélyen a szívemben.  

Túl sok egyedüllét
mérgezett már engem.
Még sosem értett meg az,
akiben én hittem.  

És végül mindig, mindig egyedül maradtam.
Ma sem értem még, hogy miért.
Én éltem másképp, ha volt rá egy esély,
de az sem volt elég…

Azt hiszem ebben a sorban benne van minden: És végül mindig, mindig egyedül maradtam…és én ezt mindig éreztem, tudtam…annyira tudtam, hogy magányosan, kínlódva fogok beledögleni…mindenem szétosztogatva, mint ha egy tartozást kellene letörlesztenem…és íme a jóslatom bevált!!!!!!!

Egyszer azt írtam, hogy úgy érzem olyan az életem mint a váltóbot…azt hiszem most értem célba…a totális nihilbe, a totális összeomlásba, a totális reménytelenségbe, a totális kilátástalanságba….Már nincsenek illúzióm, nekem ez van megírva…Annyira szeretlek, olyan kedvesen naiv voltál amikor ezt válaszoltad: de én most arra kérlek, hogy még egyszer, utoljára állj fel…segítek… s az erő, ami felemel, az a szerelmem-szeretetem lesz….Hát nem jött össze…és ebben a legszörnyűbb, amit a szakításodban írtál: „és badarság lenne azt mondani, hogy majd jön valaki más, aki szeretni fog Téged, mert így soha-senki nem fog, mint ahogyan én szeretlek…”Akkor ezután miről is álmodozzak, miről is beszéljek, miben is higyjek????????????????????????????????????????????????????Akkor mi értelme is van az életnek???????????????????????????????

Szeretlek, és én sem tudtalak felemelni, hanem eltaszítottalak, nem védtelek, magadra hagylak…Édes cicám ehhez már túl gyenge vagyok…ne haragudj!!!!! Én hiszem azt, hogy képes leszel talpra állni,megtalálni a helyed a világban…tudom, hogy még Nálad eljön majd azaz idő amikor már csak egy fájdalmas szép emlék leszek…egy elhalványuló EMLÉK… Tudom azt, hogy mérhetetlenül mély sebet okoztam a szerelmemmel, de talán van arra remény, hogy ez nem olyan mint az enyém, hogy újra és újra elfertőződik,mert igazán soha nem is gyógyult be…De én már soha senkinek nem akarok többé az emléke maradni…..